A női dimenzió - - II. évfolyam 4. szám

Jóllehet 200 év különbséggel nehéz érvényes összehasonlítást vonni két korforduló között, mégis utoljára talán az enciklopédisták idején élt át Európa hasonló szellemi földindulást, mint manapság. Akkortájt a magyarság széles rétegeit azonban megkímélték a közvetlen hatásoktól a tömegkommunikáció eltérő lehetőségei, és főként a még sokáig fennálló rendi viszonyok. Bizonyosan ebből következően tolódott át a XX. század első felére az éledő kulturális térbe a paraszti létezésben gyökerező önértelmezés művészi reprezentációja, mely később az urbánus művészettel szemben a „népi” jelölést kapta. Ennek az erős hajtásnak a kiváltó okai között ott van a ’48–49-es szabadságharc éppen úgy, mint a népművészet, népi iparművészet és népzene megöröklött és még többnyire eleven hagyománya. Mindenesetre, míg az urbánusok az európai életérzésbe, szellemi áramlatokba ágyazódtak, addig a népiek önálló utat tapostak, és nem riadtak vissza léthelyzetük határozott artikulációjától sem bölcseletben, sem költészetben, sem szépprózában. Nyilvános jelenlétük szilárdsága mai napig közvetlen hatásban érhető tetten, beleértve azt a szellemi törésvonalat, ami a népi és urbánus szemlélet oppozícióiban kezdettől adottságnak tekinthető.

A magyar irodalomtörténet e fordulatokban gazdag, izgalmas korszakában a népi írók spontán intézményesülésének folyamata elválaszthatatlanul összeforrt Püski Sándor személyével, illetve tágabb értelemben a Püski család egészével. Püski Sándor tehetsége és ambíciói jókor voltak jó helyen, s olyan szimbiózis tudott létrejönni az ő áldozatokat vállaló, elkötelezett könyvkiadói tevékenysége és a kor meghatározó írói között, ami nélkül a magyar irodalomtörténet ma nem az lenne, mint ami. Riportunkban erről kívánunk eleven benyomással szolgálni, illetve arról, ahogyan e népmesei királyság legkisebb királyfiának szimbolikus útja a kor követelményei szerint sorsszerűen kilép az örökölt hagyomány köréből, a nagyvilágban megtapasztalni örök önazonosságát.