A női dimenzió - - II. évfolyam 4. szám

Létezik-e magyar kultúra?

Igen, jelenthetjük az Úr 2023. évében, télvíz idején, még mindig van magyar kultúra. S bármennyire tényként vehetjük állításunk, soha nem volt indokoltabb ezt illő szerénységgel fogalmaznunk, mint éppen most. Mert nagyot fordult a világ néhány évtized alatt, és egészen más körülmények és hatások kitettségében kell gondolnunk mindazon értékek megőrzésére és továbbéltetésére, amelyeket sok ezer év alatt őseink felhalmoztak és ránk örökül hagytak.

A nemzeti identitás kialakulásának korai megnyilvánulásai között még a szláv–germán tengerben elsüllyedés jelentette az elsődleges fenyegetést. Ezt kisebb-nagyobb csodákkal sikerült túlélnünk. A globális nyomás azonban főként a minket körülvevő, mérhető jellemzőikben nálunk nagyobb kultúrákat támadta meg, s agóniájukat látva nem lehet kérdéses, hogy végezvén velük, miféle elkerülhetetlen sorsot szán nekünk. Ezért ma annak, aki aggódik a magyar kultúráért, ugyanúgy kell aggódnia a francia, a német, az olasz, a spanyol, minden kisebb-nagyobb szláv, valamint a román kultúráért egyaránt. Jóllehet – a politikai felhangokon túl is, nem csekély szimbolikus értékkel – ma bizonyos értelemben Európán kívül állunk, nincs reális elgondolhatósága annak, hogy a globális óceán közepén sziget maradhatunk.

Ebben a minden kultúrát átható folyamatban már nem egyszerű a szélsőségektől mentes, reális önképen alapuló önazonosságunk megfogalmazása. Egy dolog azonban bizonyos. A magyar kultúra szellemi terében embernek lenni csakis a profán élet horizontális, és a transzcendens létezéshez tartozó két pontot, a születést és a halált összekötő vertikális tengely koordinációjában lehetséges. Ez a szellemi tér, akárhogyan számoljuk, legalább kétdimenziós, és semmiféleképpen nem férünk bele abba a sokak által oly vonzónak talált, egyetlen horizontális dimenzióba, ami a globális kultúra kínálatában szerepel.

Kifelé kapaszkodván a télből, hitünk az eljövendő tavasz felé fordul.

Major Gyöngyi