A női dimenzió - - II. évfolyam 4. szám

Az ember, ha nő létére a női létezés lényegét próbálja megérteni, ehhez pedig előveszi minden élettapasztalatát, minden élményét, minden meglepő fordulatot, ami csak történt vele, és végre rátalál a kincsesládájában egy visszafogottan fénylő, de jelenlétében mindennél határozottabb drágakőre, amit ráadásul csak kölcsönbe kapott a békakirálytól, hát megörül. Kicsit bizonytalanul, de megörül annak a visszafogottan ragyogó drágakőnek, ami minden pillantással egyre bizonyosabban foglalja magába a női létezés lényegét: mágikus realizmus.

Nem feledve azokat a bonyolult asszociációs rétegeket, amelyeket ez a kifejezés beránt magával Marqueztől Szabó Magdán át egészen a közeledő 6-os villamosig, aminek                         a vezetőfülkéjében női alak bontakozik ki, s ha mindjárt a hirtelen megvilágosodás olyan komplex elméletté is áll össze, ami majd az idő fonalán szépen, türelmesen kifejtésre kerülhet, azért a legmeglepőbb, ha ezzel az elmélettel masszív megtestesülésben szembetalálkozik az ember. Talán nem is olyan könnyű észrevenni, csak nekünk, akik már ízlelgetjük a női létezés lényegét: mágikus realizmus.

Karácsony előtt már szerettünk volna kizökkenni a gépek és az információk labirintusából, vissza olyan dolgok közelébe, amelyek valóságosak. Legalább föld szaguk legyen. És hát kínálkozott a Luca nap, a maga hagyományos szokásrendjével – búzaültetés, székfaragás, elmélyülés. – No de kellene azért valami elevenség is.
– Elevenség, elevenség – hát gyerekek.
Előkerült egy telefonszám – valami iskola –, ők illetékesek, van gyerek, gyerek biztosan van.
– Halló!
– Tessék, Patróna.
– Nem iskola? Én egy iskolát hívtam.
– De, igen, iskola.

Luca napján, a megbeszélt időben, ahogy kell, megjelentek a gyerekek, plusz tanító néni, plusz néhány szülő. Lettek népszokások, szépen beöltözve, kisfiúk kotyoltak, kislányok bölcsőcskét játszottak.

– És közben…
Kisfiúk kotyoltak… – történt valami…
Kislányok bölcsőcskét játszottak… – történt valami furcsa dolog, mert az idő valahogyan belassult, és mi sem szerettük volna, ha elsiet onnan, miként rendesen teszi.

Mágia.

Nem a néprajzi hitelesség. Nem. Hanem a gyerekek. Friss szél fúj át a révedő faágak között. Honnan ez a különös természetesség? Semmi zavar, semmi gátlás, semmi produkció. Egyszerűen csak élnek, saját életüket élik benne a szerepben. Ilyen már nincs. Ilyennek már nem kellene lennie, ilyesmi már nem fér bele a világba a géntechnika, a mesterséges intelligencia és a technoevolúció mellé.

Aztán egyszer csak a visszazökkenés. A gyerekek csokit kapnak… – különös –, örülnek neki. Nem mintha nyugtáznák a bevételt, ami jár nekik, hanem mint a váratlan ajándéknak. Közben a tanító nénivel váltok néhány szót, mert ez egy jelenség, ez egy jelenés, és utána akarok menni. – Igen, a jövő héten meglátogathatom őket.

A képen láthatók balról jobbra: Veress Boglárka (4.a), Oláh Rebeka (4.a), Kranczicki Johanna (4.a), Árvai Barnabás (4.a),
Nagy Kamilla (4.b), Molnár Luca (tanító, néptáncoktató), Ay Péter (4.a), Gáncs Máté (4.a), Udvari Péter (4.b),
Bedő Janka (4.a), Veress Attiláné Kati néni (felkészítő tanár), Antal Csilla (KNRF munkatárs)

– Vannak ugye mai napság a kurzusok (nem mindig volt ez így), a kurzusok alatt pedig csöndben megtörténik az élet. A kurzusok nagyon sokat ártanak az életnek, de az mégis, mindig valahogy megtörténik. Szabó Magdának például nagyon sokat köszönhetünk, hogy egy deviáns kurzus szorításából kiszabadult egy leánynevelő intézet (semmi koedukáció), egy egyházi leánynevelő intézet, és egy ország szeme előtt megképződött egy (tele) vízió arról, hogy abban is emberek élnek. Egészen-egészen emberszerű lényeknek tűntek nemcsak a serdülő lányok, akik ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, mint minden serdülő lány a világ kezdete óta, hanem még az apácák is, sőt – mily különös – még a plébános úr is. Nem véletlenül kerül ez ide, mint ahogy nem elhallás volt a telefonban a „Patróna” szó, megszabva most utamat, a 6-os villamosról leszállva az iskolához közeledvén.
– A „Patróna” a Boldogasszony Iskolanővérek rendjének iskolája – ezt már Kati, a tanító néni mondja el, amikor helyet foglalunk egy osztályteremben a gyerekekkel, akik ismerősként köszönnek nekünk. Meg vannak illetődve – tényleg eljöttünk, nem csak ígértük.

Különös. Minden olyan, mint a többi iskolában. Tábla, padok, gyerekek, tanító néni. Minden olyan életszerű. Pedig ez egy női tanító rend iskolája.
Azután a beszélgetés során sok minden kiderül.

– Mi egy felekezeti, rendi fenntartású iskola vagyunk. Rendalapítónk Gerhandinger Terézia anya. Ő a maga idejében – 1800-as évek – reformpedagógusnak számított. Hivatásának tekintette a szegény családok leánygyermekei számára igényes képzéssel megadni a tartalmas élet lehetőségét. Szakított a rigorózus pedagógiai elvekkel, ha tehette kivitte a gyerekeket a tanteremből a szabadba. Mi is próbáljuk az ő szellemiségét folytatni, ami jelen körülmények között elsősorban a személyes példamutatásból tud építkezni. Egyaránt ápoljuk a rendalapítónkhoz, az évkör keresztény ünnepeihez, és a néphagyományhoz kapcsolódó ünnepeinket, és ezeket igyekszünk mindig megélhető tartalommal feltölteni.

Ez már-már hivatalosan hangzik, de mint tudjuk, az angyal a részletekben bújik meg. Mert az iskola összeépült a rendházzal és a kápolnával, mely utóbbit inkább csak a nővérek látogathatják. Ettől a gyerekeknek olyan titokzatos. S a nővérekből, akik számukban egyre fogyatkoznak, korukban egyre növekednek, már nem jut minden osztályra külön „védőszent”. Azért időnként halk léptekkel átsuhannak a folyosón, be a kápolnába, és ott különös dolgokat tesznek. Olyasmit, amit máshol nem lehet látni. Mert letérdelnek, és ott összetett kezekkel, lehajtott fejjel csak úgy vannak. Sokáig.
És a gyerekek, akiknek képzeletét ez nem hagyja érintetlenül, mikor ünnepek alkalmával beléphetnek a kápolna ajtaján, szeretnék kipróbálni. Letérdelnek, és imádkoznak, mint a nővérek – nem annyira önmagukért – az iskoláért, egy osztályért, egy gyermekért. Ki lehet próbálni. És ebből a csendből furcsa módon az osztályteremben elevenség származik.

Mágia.

Nem bonyolult dolog ez. Hedvig nővér, aki azért követi Rebeka sorsát, egyszer csak elrabolja egy óra hosszára, és átveszi vele a számtanleckét. És ha ez nem elég, akkor hetente többször is elrabolja. Mert Hedvig nővérnek ez nem teher, nagyobb teher lenne látnia Rebeka zavarát, ahogyan elmarad a többiektől.
– Rebeka te tanulsz ugye Hedvig nővérrel? – kérdezi a tanító néni.
– Igen.
– És hogy érzed magad ebben?
– Vele jobban bírok tanulni.
Nincsenek érzelmi megnyilvánulások, mert ez is természetes. Természetes az is, hogy a tanárok programokon törik a fejüket, játékos programokon, közösségi megmozdulásokon, kirándulásokon, színházlátogatáson, versenyeken… Mindig történik valami. Mindig készülni kell valamire a tanításon kívül is, vagy a tanulással összefonódva. Lényeg az élményszerűség. És van ennek következménye. Nem úgy tűnik, mintha a gyerekek kezéből úgy kellene kikönyörögni az okostelefont.
– Mit mond Barnabás?
– Azért jó ez az iskola, mert nem úgy vannak megtanítva a dolgok, hogy vegyük a tankönyvet, olvassuk el, és pontra tudni kell. Hanem játékosan megtanuljuk. Több idő, de megértjük.
– Azért szeretem ezt a sulit – mondja Péter –, mert Zoli bácsi és Rita néni rengeteg programot szerveznek. És amit Bogi mond – minden ilyen játékos.
– Meg sok szakkör van.
– Igen – veszi vissza a szót a tanító néni –, van egy népi játszóház és alkotóműhely. Szerdánként másfél órás foglalkozás természetes anyagokkal. Mindig az évkörhöz kapcsolódva készítünk valamit. Most például télűzőre. Ezt – Luca – még te sem láttad.
Luca időközben toppant be, ő vezeti a néptáncszakkört – mint Lucus tanárnő –, aki véletlenül a Bihari Táncegyüttesben táncol. Szóval, a gyerekek – természetesen – nem akármilyen képzést kapnak néptáncból. Azután nem titok, ami a műhelymunkában készül, mert minden évben van néptáncgála, amikor a szülők megnézhetik az egész éves munka eredményét.
– Én azt szeretném mondani a néptáncgáláról, hogy előtte nagyon izgultam, de aztán a színpadon már nem izgultam.
– Aztán feloldódtál a táncban, és eltűnt, elillant az izgalom, ugye?
– Az a legizgalmasabb, amikor belegondolunk, hogy milyen lesz kívülről. Meg láthatják majd a szüleink, és tetszeni fog-e nekik.
– És mit mondtak a szülők? Tetszett nekik?
– Igen, igen, tetszett nekik.
– Én azt szeretem a néptáncgálában, hogy jön a zenekar. Veszik a fáradságot és jönnek nekünk zenélni.
– Igen, és olyan bulit tudnak csapni, és annyira tudják élvezni. Például volt a Pál István „Szalonna” nálunk. Lucus tanárnővel pedig eljött az együttese, és hát majd szétestek a falak. Olyan tapsvihar volt

– Ami itt különleges – folytatja Kati, a tanító néni –, hogy a nemzeti hagyomány, ami szerintem a legősibb, legerősebb gyökérzetet jelenti, összefonódik az évkörben a keresztény, liturgikus ünnepekkel. A kereszténység előtti népszokásokkal egymást erősítve összefonódnak és erősítik egymást. A kézműves szakkörben nemcsak ezeket a tarsolylemezeket domborítják, amik itt körben a falon láthatók, hanem gyertyát is mártottak.
– Igen, aztán bejött hozzánk a Bakáts térről Michele atya, megszentelte a gyertyákat, és mindenki szentelt gyertyát vihetett haza.
– Tehát például imádsághoz, ünnepekhez nekünk van saját szentelt gyertyánk.
– Szoktatok imádkozni?
– Igen. Imádsághoz is van gyertyánk.
– És miért imádkoztok?
– Hát például olyanokért, akik bajban vannak.
– Vannak itt olyanok, akik bajban vannak?
– Például egy ukrán kisfiút fogadtunk be. Orosz az anyanyelve. Dorina segített vele beszélni, aki kárpátukrajnai, csak áttelepültek.
– Azóta is sokat beszélgetnek, nevetgélnek. Oroszul.
– Ti pedig tanítjátok magyarul?

Előkerült még sok minden, családi történetek, a Teréz anya-nap, amikor a nővérek a gyerekeknek habos kakaót és kalácsot szolgálnak fel, meg sok élmény kirándulásokról, de egyszer csak megszólalt a csengő. Hát persze, iskolában vagyunk.
Búcsúzkodás.

Kifelé elmentünk a nővérkert felé vezető átjáró előtt, ahová a gyerekek már nem léphetnek be, csak tanári kísérettel. Csöndes léptű nővérek suhannak benne oda és vissza. Nyomukban élet, elevenség, gyerekek – természetesen. Ez a mágikus realizmus.

(Szerk.)