A női dimenzió - 2021/Tél - I. évfolyam 1. szám

Gondolatok Zágorec-Csuka Judit írásaihoz

– Figyelem! Csak ínyenceknek!

– Méghozzá jelen esetben az „ínyenc” kifejezést is tessék kissé komplexebben értelmezni, mint általában. Amennyiben valaki csupán irodalmi csemegére számít, az itt nem lesz elég. Zágorec-Csuka Judit írásait mint jelenség, csakis a maguk összetettségében lehetséges értelmezni. Mint forma és tartalom együttese, megjelenítik a problémát, amiről szólnak. Itt és most, történelmi kontextusban, számunkra érvényesek.

Az események útkereszteződéseiben hangulatokat röppent föl, amiről azután eszébe jutnak dolgok. És elkanyarog ide is, oda is, amint az élet szokott. Posztmodern nyomokban szívesen beemel szövegeibe külső paneleket, á’la natur, s elidőz rajtuk. S ebben a kissé szedett-vedett összevisszaságban mégis ráismerünk a szedett-vedett panelekből összerakott mindennapjainkra.

– És a végén kiderül, hogy a sokszor esetleges impressziókat nagyon is következetes tudattalan rendezi.

Zágorec-Csuka Judit írásaiban ott rejtőznek a válaszok a nőmozgalmak felvetéseire, melyek a nőművészetet, a női látásmódot, gondolkozást, világértelmezést megkülönböztették a mindent uraló maszkulin kultúrától. Nos, ez a koncepció végül nem került szisztematikus kifejtésre – jóllehet magunk is osztjuk –, hát még megfelelő reprezentációra. Mondhatni – a kultúrát uraló maszkulinitás még abban is kifejezésre jut, hogy a bizonyítási kényszertől fűtött női alkotók a maszkulinitáshoz igazodásban voltak képesek igazolást nyerni.

Zágorec-Csuka Judit szövegeinek minden megnyilvánulásában ott a nő. Intellektusában láthatók azok a tartalékok, amelyek reményt adhatnak a letisztult, adekvát forma megtalálására is.

(Szerk.)

Zágorec-Csuka Judit

Leomlik-e a mi Babilonunk?

Mint ahogy lenni szokott, a szállodák szűk folyosóján ismeretlenül mentek el egymás mellett a vendégek. Volt, aki köszönt, de akadt olyan is, aki nem. A radenci Radin szállodában is így történt, illetve nem is történt semmi különleges dolog, míg egyszer csak hirtelen megjelent egy kislány a lift előtt, és rám nézett nagy csodálattal és meghatódva.

– Beszélnek magyarul? – kérdezte örömmel tőlem.

– Igen, beszélünk – válaszoltam rögtön, mert mit is mondhattam volna, hiszen a férjemmel mégiscsak magyarul beszélgettünk, amikor kijöttünk a szállodai szobánkból, hogy végre elinduljunk a termálfürdő medencéje felé. A kislány, akinek gyönyörű barna szeme és fekete haja volt, elhallgatott, habár vártam volna az érdeklődését. A lift pedig elindult lefelé.

– Mégis kivel beszélgetsz te magyarul? – kérdeztem tőle kíváncsian.

– Csak a babival, meg a papival, ha náluk vagyok – válaszolta izgatottan.

– Csak velük? – folytattam a beszélgetést.

– Igen, csak velük – erősítette meg a mondanivalóját.

Aztán boldogan elviharzott, mint aki jól végezte dolgát. Estefelé, amikor vacsorára igyekeztem, újra megpillantottam a kislányt, aki ismét örült a találkozásunknak. Megtudtam tőle, hogy Eperke a neve. Könnyedén beszámolt a történtekről, találkozásunk titkát elmondta a nagyszüleinek is, akik a mellettem levő szobában voltak elszállásolva. Vacsora után velük is sikerült találkoznom a szálloda egyik belső helyiségében, ahol radenci ásványvizet is lehetett fogyasztani. A nagyszülők kitűnően beszéltek Eperkével magyarul. Érdeklődtek felőlem is, hogy ki vagyok, majd bemutatkoztam, és számukra is ismerős lehettem, hiszen ilyen kis helyen mint a Muravidéken,ismerik egymásta magyarok, még ha felületesen is. Aztán megszólalt Eperke, aki be akart kapcsolódni a beszélgetésébe, a felnőttek társalgásába, de számos szó már csak szlovénul jutott eszébe. Keveréknyelven, magyarul és szlovénül egyszerre szólalt meg, és mondta el a nap eseményeit. Éreztem, hogy a nagyszülőknek ez nem volt éppen kellemes élmény, legalább is a jelenlétemben. Próbáltam feloldani a gondot, megszólaltam:

– Így van ez, ha kevesen vagyunk a Muravidéken; kis közösség vagyunk, minden korosztállyal valami kiveszik a magyar nyelvhasználatból, hiszen egyre több szlovén szó keveredik a magyar közé.

De nemigen nyugtattam meg az asztaltársaságomat. Nem is akartam feszegetni ezt a témát, mert Eperke annyira motivált volt, hogy magyarul beszélgessen velünk. Ekkor felsejlett bennem egy gondolat: mi lesz velem, ha néhány év múlva én is nagymama leszek, és hasonló helyzetbe kerülök, amikor az unokám meglátogat Ljubljanából. Valószínű, megteszek mindent, hogy magyarul beszéljek vele, de ez még távol van tőlem. Ha Isten megadja, talán lesznek unokáim is.

Az asztaltársaságunk lassan feloszlott, elindultunk szobáink felé. Fáradt voltam a fürdéstől, meg mindentől, amire most nem is akartam emlékezni. Boldogan feküdtem le a szállodai szobám ágyára. Megelégedett voltam, hogy ma valakinek tetszettem, egy kislánynak, aki felfigyelt rám, amikor magyarul szólaltam meg. Kivételes nap volt, kivételes helyen, kivételes személyekkel. Eperke is őszinte volt hozzám, egy ismeretlennel, akiben felfedezett valamit, a muravidéki magyar nyelvet. Aznap éjjel álmaimban még visszatértem a kislányhoz, akinek megfogtam a kezét, mintha valahova el szerettem volna vezetni, de már integettek a távolból. Úgy éreztem, hogy nincsen sok időm, hiszen el kell hagynom ezt a muravidéki földet, a szülőföldemet, s vele mindent, ami ide kötött. Aztán lemerültem, befedett a sötétség. Majd arra gondoltam, hogy Eperkének sem lesz sok lehetősége magyarul beszélgetni, és magányosan járja majd az útját a Muravidéken. Előre is sajnáltam őt és magamat is. Majd a fiaimra gondoltam, akik megígérték nekem egy érettségi bankett díszvacsorája alkalmával, amikor a családom együtt volt, hogy nem adják fel a magyar nyelvet, és megtanítják a még meg nem született gyermekeiket is magyarul. Akkor is egy szálloda dísztermében ültünk, hasonló asztal­társaságban, egymás közt.

Hirtelen felébredtem, s kimentem a szálloda teraszára, majd felhívtam telefonon a múlt esti baráti társaságunkból Józsefet, hogy küldje le Erikát a teraszra, s igyunk meg együtt egy kávét. Közben, amíg vártam rájuk, láttam, hogy Eperke a nagyszüleivel együtt kilépett a szálloda főbejáratán, azt követően elvesztek a tömegben, hiszen kijelentkeztek a szállodából, mi pedig maradtunk még egy napig. Szomorú voltam. Az ég is beborult, cseperegni kezdett az eső, aznap elmaradt a fürdés. Aztán feltettem önmagamnak a nyugtalanító kérdést:

– Valójában mi veszélyezteti nyelvünket? A technikai változás? Az identitás megváltozása, vagy váltás? Az elfogyás? A gyerekek vonzalma az internet és az okostelefonok iránt?

Nem kaptam rá megnyugtató választ. Majd újra feltettem önmagamnak a következő kérdést:

– Mit tehetünk ebben a helyzetben? Kötődünk a hagyományainkhoz? Kérjük az Istent, mint spirituális erőt, hogy segítsen? Kellene egy átfogó magyar nyelvújítás a Muravidéken?

Megnyugodtam, közben megittam egy kávét a szálloda halljában, és arra lettem figyelmes, hogy magamra maradtam. Már nem volt senki, akit magyarul szólíthattam volna meg, és Eperke is elment. Így megszólítottam újra önmagamat:

– Tudjad, hogy a magyar identitásokból a Muravidéken multikulturalitás lett ebben a száz évben. Ez nemcsak az itt élők akarata szerint történt, hanem az együttélésből fakadt; ezt a sorsuk hozta, sodorta elénk, no meg a kényszerhelyzetünk vagy mindkettő. Az elszakadás gyötrelme már elmúlt, és egyébként sem lehet örökké fájdalmasan cipelni a múltat. Az életet élni kell tovább. A nyelvi erózió meghozhatja a nyelvcserét is, ezért a nyelvműveléshez, amely nemzeti folyamat, erős személyiségek szükségesek, akik átlátják és megértik ezt a folyamatot, de tenni is akarnak érte valamit. De ezt pozitívan akarják megtenni. Hogyan? A szívükön keresztül, nemcsak az értelmük által. Féltve az értékeket és megőrizve a magyar nyelvet. Mert mi lesz itt ötven év múlva? Lebutított magyar nyelv? Keveréknyelvűség? Vagy csendes elnémulás? Ki tudja? Nem vagyok jós. Minden népnek és nemzeti kisebbségnek megvan a maga végzete. Egyetlen dolgunk van, hogy sorsot kovácsoljunk a megmaradt és átörökölt muravidéki magyar nyelvünkből. Rólunk van szó, a mi hagyatékunkról. És ehhez mégiscsak hűségesnek kell lennünk! Hirtelen elszégyelltem magamat, mert annyi mindent feladtam és elszalasztottam ezen a téren, de oly sok mindent tettem is, vagy tenni akartam. Annyi minden fájdalmasan érintett. Az erős babiloni torony is leomlott a kezdetek kezdetén és más világ lett. A nyelvek összekeveredtek, hogy ne értsük meg egymást. Ez volna a mi Babilonunk? Pedig én meg akartam fogni a radenci szálloda liftjében Eperke kezét. Csak félig sikerült, mert közben kiszálltunk, és mindenki ment a maga útján. Előtte még az élet, én pedig már az alkonyatomba léptem. Mit is mondhattam volna neki? Talán majd egyszer megérti, hogy mit akartam akkor mondani neki? Valószínű, hogy a lift volt a hibás, amelyből olyan gyorsan ki kellett szállnunk. Pedig én ezt a világot magyarul vettem a birtokomba, itt a Muravidéken, Szlovéniában. Ebből a muravidéki liftből kell majd egyszer végleg kiszállnom.

Zágorec-Csuka Judit

A cseresznyefa

Mintha örökösen élne, évszázadokon át, több emberéletet túlélve, úgy állt magányosan a cseresznyefa a Lendvahegy déli lejtőjén. Valahol sem a hegy csúcsán, de a völgyben sem, ég és föld között. Magányosan állt egy szőlőparcella határterületén, valahol a mezsgyén. Egyre jobban terebélyesedett, lassan terjeszkedett, tágította ki az életterét. Levelein keresztül árasztotta az oxigént. Hasznosnak tűnt, hiszen mások is belőle éltek. Nemcsak oxigénhez juttatta az embereket, de terméséből is jóllakhattak. Finom cseresznyéjét a gyerekek többször is megdézsmálták. Tavasszal ágai virágot bontottak, nyárfelé kezdett gyümölcsöt hozni, ősszel koronájába bújtak el a seregélyek és néha, ha a vándormadarak átutazóban voltak, megpihentek a gallyain. Télen árván figyelte a hópelyhek szállingózását és a gyerekek szánkózását – lefelé a völgybe.  A telek mindig kegyetlenek voltak, mert senki sem járt arrafelé, és jeges páncéllá fagyott a törzse. A tavaszt szerette, mert akkor szerelembe is esett, hiszen virágbontáskor a fürge szél elfújta egy-egy spóráját egymásik fára. Mindez elővigyázatosan és véletlenszerűen történt. A lendvahegyi cseresznyefa boldognak mondhatta magát.

Évek elteltével egyre nehezebben lélegzett, egyre több korom rakódott le a törzsébe és a gallyai belsejébe. Lassan veszítette az erejét, száradtak el a gallyai, nem hozott annyi termést, mint régen. A szüretelők, ha rátekintettek, már nem dicsérték a lombját és a koronáját, hanem fontolgatták, hogy még meddig bírja? Mitévők legyenek vele? Tűrjék meg a szőlősorok közt, míg teljesen elszárad, vagy vágják ki, hogy ne szenvedjen így évekig. A végső döntést senki sem akarta meghozni. De egy téli napon a favágók fogták magukat és kivágták a cseresznyefát, összevágták tűzifának, reménykedve abban, hogy majd jól befűthetnek vele otthon, mert itt fent a domboldalon már haszontalan. Eldöntötték. A cseresznyefa tűzifaként lassan elégett a kályhák mélyén. Aztán már senki sem gondolt rá. Füstje is elszállt a kék égbolt felé, valahova messze felfelé a felhők felé, az örökkévalóságba, vagy a semmibe. Nem tudni, hogy Isten birodalmában van, vagy az univerzum szippantotta be. Ő mégis lát bennünket, s gondolkozik azon is, hogy mikor szülessen le újra. De csak gondolkozik, mert megszületni sem könnyű dolog. Az éteri lelkét nem háborgatja senki, és senki sem használja ki. Ő mindent lát és mindent ural, olyan, mint az Isten, láthatatlan.

Zágorec-Csuka Judit

Halál a Grand Hotelban

Heléna már útközben Ljubljana felé rosszul érezte magát a 34 fokos hőségben, de nem panaszkodott a férjének, hiszen végre valahára mégiscsak Portorožba tartottak, Szlovénia legszebb üdülőhelyére. Mivel eddig sosem üdültek ebben a tengerparti városban, az asszony azt gondolta, hogy érdekes lesz ez a velencei stílusban épült, a helyiek vendégszeretetéről híres szlovén tengerparti város, ahol belekóstolhat a szlovén konyha ételeibe. Úszhatnak a férjével együtt a kristálytiszta Adriai-tengerben, akár kirándulhatnak is és biciklizhetnek a parton. Amikor megérkeztek a Grand Hotel elé, nagy volt a nyüzsgés, a turisták ellepték a bejáratot és hosszú sorban álltak a regisztrációs pultnál. Délidő volt. A forróság az emberek bőre alá is behatolt a pórusokon keresztül. Heléna lelkét is elöntötte valamiféle kellemetlen forróság. A szíve környékén is ezt érezte. Olyan volt, mintha egy roppant követ raktak volna a szívére, amely lassan teljesen agyonnyomja. Ahogy álldogált a hotel halljában, kitekintett az üvegajtón és egy kellemes öbölben megpillantotta Portorož széles strandját. Arra gondolt, hogy a hely egészében rendkívül jótékony tengerparti klímával és gyógyítási hagyománnyal rendelkezik, és ha berendezkednek a hotelszobájukban, akkor elmúlik a kellemetlen érzése is a mellkasában. Vakító kék volt a tenger, és várt rá a pálmafás strand.

Este lefekvéskor, amikor elnyújtózott az ágyában, még érezte, hogy nem múlt el a nyomás a mellkasában, de nem szólt a férjének, aki gyorsan elaludt a hosszú utazás terheitől és megpróbáltatásaitól. Heléna abban reménykedett, hogy reggel, amikor felébred, elmúlnak a szívproblémái és visszatér a jó hangulata is. De reggeli után már nehezen kelt fel a székről, és ahogy elindult a 326-os szobája felé, egyre nehezebben lépkedett. Kint a homokos strandon sem tudott úgy helyezkedni a nyugágyon, hogy ne érezte volna azt a furcsa nyomást a mellkasában.

– Mi történik velem? Mi ez? Ilyen még nem volt! – mondogatta öntudatlanul magában; férje észre sem vette a megjegyzéseit. A forró naptól pedig csak be kellett menekülnie a sós tengerbe. A tenger lehűtötte, de úszni már nem mert, hiszen attól félt, hogy a mellkasába visszatér a fájdalom. Az esti séta közben már nehezen lépkedett a portoroži sétálóutcán, pedig a klubok és a vendéglők teraszáról áradt a táncdal és diszkózene. Csillagos volt az éjszaka is. Távolban hullámzott a tenger, el lehetett látni egészen Piránig, a tengerpart egyik legszebb történelmi városáig. Heléna tekintete a távolba meredt. Gondolatban Velence utcáin járt, ahova harmincéves házassági évfordulójukat megünneplendő szeretett volna újra eljutni.

– Meg kell halnom? Miért éppen most? Itt a szlovén tengerparton? Pedig minden másképpen is történhetne – gondolta, s sétált tovább a promenádon férjébe karolva, mintha semmi sem történt volna.
A férje is lelassított, Helénához igazítva a lépteit. Talán sejtette, hogy valami még sincsen rendben vele.

Amikor a Grand Hotelben a szobájukba értek, Heléna lepihent az ágyra, férje tévézni kezdett. Nem ment le vacsorázni, magára maradt a szobában, lehunyta a szemeit, s mély álomba merült. Azt álmodta, hogy találkozott az idősebb fiával Ljubljanában, akinek el szerette volna mondani, hogy hamarosan meghal szívinfarktusban, de amikor megpillantotta, nem mondta el, mert boldognak tűnt a barátnője mellett, aki komoly fiatal kutató a Ljubljanai Egyetem Kémiai és Kémiai Technológiai Karán, most írja a doktori értekezését. Miért is rontaná el a kedvüket? Rettenetesen boldog volt, hogy valaki a családjából mégis tudóssá válik a tehetsége és munkája által. Idő kérdése. Nem lesz semmi baj, de már nem mehet el a menye doktori védésére, sem az esküvőjükre. Jó lett volna látnia mindkettőt. Kristóf biztos rendes férj lesz, hiszen mindig is jó fiú volt. Mindig. Aztán hazafelé álmodott, kisebbik fiát látta, ahogy horgászik a Ledavában, s ahogy mobiltelefonon a barátait egy italra hívja a Pubba, miközben önfeledten nevetgélnek. Aztán megállapodott egy pillanatra a tekintete Budapesten, Zsuzsanna lakásában, ahogy kiül az erkélyre és elszív egy cigarettát, majd feltekint a Citadellára, s közben kérdezősködik, mint mindig, ha nála járt. Aztán felötlött benne, hogy Nikola Tesla is egy hotelszobában halt meg egyedül, elhagyatottan, barátok nélkül, átverve, becsapva, pedig egy lángelme volt, a 20. század technikai zsenije. Sajnálta őt. Aztán szüleit látta, amint készítik a karácsonyfát, amikor kislány volt és közeledett az ünnep, és megleste őket. Már gyermekkorában is kíváncsi természetű volt, nem szabadott volna belépnie a szobába, lehet, hogy boldogabb lehetett volna, ha azt gondolja, hogy Jézuska hozza a karácsonyfát. És… És… Kellett volna még idő, hogy elbúcsúzzon néhány embertől, azonban álmában összekuszálódtak a gondolatai. Aztán Tunéziában voltak a férjével Hammametben, nászúton, rózsaszirmokat hintettek az ágyukra a takarítónők. A virágoknak kellemes volt az illatuk, akkor a kezdetekkor. Aztán elindultak tevékkel egy sivatagikörútra… Gondtalanul, teli vágyakkal, élményekkel… A Földközi-tenger kékségéből egyenesen a forró sivatagba. Jó, hogy ilyen is volt, hogy lehessen rá emlékezni. Most pedig itt haldoklik a portoroži Grand Hotel 326-os steril szobájában. Mégsem kellene elrontani ezt a hosszú körutat…

– Ennyi volt, ha Isten így akarta, így legyen, legyen az akarata szerint… – kimondta, és álmában is érezte, hogy a férje már mellette alszik és semmit sem ért az egészből. Megfogta a kezét. Megnyugodott.

– Egyedül születünk, egyedül kell meghalnunk… Az örökérvényű igazságok sem segítenek, csak el kellene fogadni őket – jutott eszébe még ez a gondolat is. Reggel nem ébredt fel. Úgy halt meg, ahogy élt. Csendben és nyomtalanul.