A női dimenzió - 2022/Nyár - II. évfolyam 2. szám

Szent István és a nőmozgalom

Első pillantásra meglepő lehet államalapító királyunk ünnepéhez társítani bármiféle jelenkori nőmozgalmat, azonban mint az látható lesz, nagyon is indokolt. Az alapvető ok erre a jelentős időugrásra, annak megértési igénye, hogy miért nincs Magyarországon olyan egyértelmű elfogadottsága a nyugati nőmozgalmaknak, mint amilyen elfogadottá váltak a kezdeményezések helyszínén. Ezzel a lendülettel persze mindjárt az a kérdés is feltehető lenne, hogy miért nem jött létre Magyarországon olyan szervezet, amelyik a Nyugat-Európában éledő nőmozgalmak vonalában lenne kezdeményezőként számba vehető. Az önmagát progresszívnak gondoló köröknek megvan erre a válaszuk a nyugati és keleti társadalmi fejlődés összevetéséből, illetve a keleti elmaradottságból következtetve az időbeli aszinkronitásra.

S ha a „fejlettség” fogalom értelmezési tartománya körül nem is tartjuk érdemesnek vitába bonyolódni, és első közelítésben érvelésükre nem élünk ellenvetéssel, meghatározó súllyal merül fel részükről egy ismerethiány az Európában kétségtelen módon egyedülálló, szokatlan, és kívülről nem is feltétlen érthető, speciálisan magyar kultúráról. Magyarországon ugyanis a nők helyzete a honalapítástól más volt, méghozzá a kereszténységet megelőző kultúrától átöröklötten más volt, mint Európában bárhol.

E helyt nincs lehetőség részletes kifejtésre, mert ez a tárgy hosszabb ütemezésű tudományos kutatómunkáink feladatai között oldható meg megfelelő igénnyel, mindenesetre módunkban áll kiemelni az átutazó külhoniak által oly meglepőnek talált nőtiszteletet. Ez a nőtisztelet pedig nem furcsa és összefüggéstelen inhomogenitása volt a magyar kultúrának, hanem szerves része, miután közvetlenül kapcsolódott az Emese álmaként megőrzött mítoszhoz, vagy a nyelvben szervesen jelenlévő Boldogasszony kultuszhoz, vagy éppenséggel ahhoz a tényhez, hogy Szent István nem valamelyik kortárs sztárszentnek, vagy az Atyaisten jobbján trónoló Jézus Krisztusnak, hanem éppen Szűz Máriának ajánlotta védelmébe Magyarországot. S ennek a nőtiszteletnek a szervültsége levezetett egészen a közjogig, minthogy például a nők részesei voltak az öröklési jognak, szemben a fejlett nyugattal. Más kérdés, hogy Európába beékelődve, a „fejlődésben” kullogva a nyugat után, a nők helyzete az újkor felé haladva, a külhoni gazdasági és társadalmi bekötöttségek hatásaként egyre inkább hasonult a tág környezethez. Ezzel együtt máig érezteti hatását a hagyomány, aminek következtében a nők társadalomban és családban megélt valóságos helyzete nem áll olyan éles ellentétben az egyébként mára ténylegesen maszkulin meghatározottságú kultúrával. Korántsem problémamentes a helyzet, azonban a hagyományban keresendő okai vannak annak a ténynek, hogy Magyarországon, és különösen a vidéki Magyarországon nincs valós motiváció kiélezni és mozgalommá alakítani a férfi-nő konfliktust.

Fentiek végiggondolására érdemes az időben visszafelé haladva a kultúra gyökérmotívumáig visszanyúlni. Ebben egy határpontot jelent Szent István, mivel írásos emlékek hiányában nála korábbról megbízható forrásokkal nem rendelkezünk. Államalapításának ünnepén viszont kihagyhatatlan Gizellára, hitvesére, a bajor hercegnőre emlékeznünk, aki uralkodói párja volt férjének. A ránk maradt ábrázolásokon nem alárendelt, hanem társszerepben jelenik meg. Ez pedig nem véletlen, hanem a kultúránk szerves része, ami kifejeződik a koronázási szertartásban is. A hagyományoknak megfelelően a magyar királynékat szintén megkoronázták, és a koronázási szertartás alkalmával a koronázó egyházi méltóság a társuralkodói rang jelzéseként a királyné vállához érintette a Szent Koronát.

Szent István ünnepe részünkre ezért Gizellával, a hitvessel együtt teljes. S ugyanez okból nem tekintjük Magyarországon a nők helyzetének problémáját jogi kérdésnek.

 (Szerk.)