A női dimenzió - - III. évfolyam 3. szám
Köszöntő
A mesterséges intelligencia beköltözött az életünkbe. Ennek a ténynek nem szeretnénk akkora jelentőséget tulajdonítani, mint amekkorát a transzhumanisták tulajdonítanak, jóllehet, ma még beláthatatlanok a következményei. Mindenesetre a tudományba vetett felhőtlen hitünket erodálja, hogy az intelligens gépekkel felrajzolódó szimbiózisban egyre kevésbé feltételezhető az ember saját valóságának birtokolhatósága. S már ma is egyre kevesebb szó esik arról, hogy mi az ember véleménye a gépekről, és egyre több arról, hogy a gépeknek mi a véleménye az emberről. Mindez egy olyan krízis közeledtét jelzi, amelyben az ember előzékenyen maga előtt tessékelve a gépet eleve lemond a létezésben maga számára vindikált kivételezett pozíciójáról, vagy – ezzel szemben – képessé kell válnia önmagáról egy olyan új mítoszt alkotnia, amelyben többé az értékképzés alapját nem a tudomány, nem a ráció önmegváltási késztetése jelenti.
Mi ez utóbbi irányban látjuk a lehetőséget valóságos önmagunk megtartására. Végül talán beláthatjuk, hogy mindaz, amire egyáltalán az emberi létezés alkalmas, már meg van teremtve, és nincs is szükség, nem is lehetséges újrateremteni. S jóllehet el-eltévedünk a lehetőségek sűrűjében, kezdettől halhatatlan boldogság birtokosai vagyunk. Nincs gép, amelyik szebb és jobb dramaturgiát találhatna ki a valóságos életnél, mely tragédia és vígjáték súlyos tétjeinek együttese. E dráma forgatókönyve pedig előre nem írható meg, mert a teret és időt mi, saját lényünkkel, magunk mozogjuk be, s minden okoskodás csak utólag keletkezik. Hiába ügyeskedik a ráció ennek elébe menni, a kiszámított, gépi jövőben többé nem lészen idő, nem lészen kegyelem. Most hát, a férfi ráció diadalmas évada után, keressük végre a harmóniát a barokkosan túlburjánzott felszín alatt, pőrén és pusztán abban, ami van.
Major Gyöngyi