A női dimenzió - - III. évfolyam 4. szám

Tudományos tanácskozás és kerekasztal-beszélgetés

MTA Képesterem

2021. június 29.

A konferencia résztvevői – az előadások sorrendjében:

Birinyi József, MKT KGSZ, elnök – Major Gyöngyi, KNRF, elnök:

Köszöntők

Platthy Iván, pedagógus, nyugalmazott egyházügyi címzetes államtitkár:

Az egyházak finanszírozásának kérdései

Robák Ferenc, nyugalmazott nagykövet, címzetes egyetemi docens:
A Vatikáni Megállapodás nemzetközi kontextusban

Schweitzer Gábor, jogász, tudományos főmunkatárs (TK JTI):
Az egyházak és vallási közösségek jogállásának aktuális kérdései

Kovács Kálmán Árpád, egyháztörténész, tudományos munkatárs (VERITAS Intézet):
Egyházpolitikai minták, modellek és az egyházak szabadságát garantáló jogrendszer alakulása a rendszerváltástól napjainkig

Cselényi István Gábor, teológus, professor emeritus:
Az egyházak szerepe a személyközpontú társadalom kihívásaira

Garaczi Imre, filozófus, MTA-VEAB alelnök:
Az állam és az egyházak közötti koordináció változó szervezeti formái

Gábor József, közgazdász, nyugalmazott közigazgatási államtitkár:
Az egyházi ingatlanrendezés értékelése a közfeladat-ellátás összefüggésében

Torba Nándor, köztisztviselő, nyugalmazott kormányfőtanácsadó:
Az 1997-es egyházfinanszírozási törvény koncepciója

A Magyar Közgazdasági Társaság Kultúragazdasági Szakosztálya és a Kortárs Női Reflexiók Fóruma a fenti címmel tudományos tanácskozást és kerekasztal-beszélgetést rendezett az MTA Székházában 2021. június 29-én. A két civil szervezet a témában jártas nyolc személyt hívott meg azzal a szándékkal, hogy a szakterületüket érintően tekintsék át az egyházak társadalomban való szerepének alakulását a rendszerváltás óta. Különös tekintettel a hitéleti és közfeladatok zavartalan ellátásához szükséges feltételek megteremtésére.

A meghívottak előadásaikban elemezték az elmúlt időszak e területet érintő jogszabályi helyzet alakulását és annak visszásságait, a történelmi helyzet változásait, filozófiai és teológiai összefüggéseit, közgazdasági megítélését, a közfeladatokat ellátó intézmények irányítási problémáit, a kialakult helyzet nemzetközi megítélését.

Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen a résztvevők egyetértettek abban, hogy az egyházakkal közösen kialakított, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény, melyet az Országgyűlés 1990. január 24-én egy ellenszavazattal megalkotott és jóváhagyott, jó alap volt az egyházak teljes szabadságának garantálásához, értékmegőrző és értékteremtő tevékenységük újraindulásához. Ez a törvény biztosította a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék közötti 1990. február 9-én Budapesten, Agostino Casaroli bíboros, államtitkár és Németh Miklós miniszterelnök által aláírt diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről szóló dokumentumot.

Erre a törvényre épült a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény, melyet az Országgyűlés 1991. július 22-én hozott, mely elősegítette az 1948-ban államosított egyházi házas ingatlanok visszaigénylését, hitéleti és közfeladatokkal kapcsolatos állampolgári igények (pl. oktatás-nevelés, gyermek- és ifjúságvédelem, kulturális, művészeti, műemlékvédelmi, közgyűjteményi, hagyományok és új hagyományok kialakítása, szociális, karitatív, egészségügyi stb.) kielégítésében való részvételüket.

E két törvény alapján az elmúlt harminc év alatt az egyházak jelentős szerepet vállaltak a hitéleti feladataik ellátásán kívül az állam kötelező feladatainak átvállalásával is. A közfeladatokban való részvételük zavartalan ellátásához szükséges pénzügyi működési feltételeket a már említett 1990. évi IV. törvény előírásai garantálják ma is, a szektorsemleges finanszírozás elvének érvényesülésével.

A Magyar Kormány kezdeményezésére az Apostoli Szentszékkel 1997. június 20-án Rómában aláírt megállapodást is a fenti törvények figyelembevételével készítette a két állam által delegált Vegyes Bizottság. Ez a nemzetközi megállapodás elsősorban a Magyar Állam és a Magyar Katolikus Egyház közötti anyagi természetű kérdésekben ad garanciákat a közfeladatok zavartalan ellátása érdekében.

Ennek alapján az egyház által fenntartott intézmények normatív finanszírozása kiegészítő normatíva biztosításával válhatott teljessé, valamint az egyházi felsőoktatás és a közgyűjtemények támogatását is garantálja az állam.

Állami támogatásként (az olasz, a spanyol gyakorlathoz hasonlóan) az állam biztosítja, hogy az szja 1%-áról az adófizető állampolgár az általa megjelölt egyház javára dönthet szabad felhasználásként.

A volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezése kapcsán, ha az egyház az állam javára lemond a jogosan visszaigényelhető házas ingatlanjairól, azok összértékének 5%-os kamatát, inflációs rátával kezelt örökös járadékként biztosítja az állam, melyet az egyház szabadon felhasználhat.

A Kormány 1997. május 15-i döntése alapján, az egyenlő elbírálás elve szerint a Magyarországon működő egyházak, felekezetek és vallási közösségek számára úgy lehetett biztosítani a Szentszékkel megkötött megállapodásban levő lehetőségeket, mint nem nemzetközi jogalanyokkal, hogy hat törvény módosításával, illetve alkotásával lehetőségük legyen kormányszintű megállapodásokat kötni. 1997. december 2-án az Országgyűlés nagy többséggel megerősítette a Szentszékkel kötött megállapodást, és a beterjesztett hat törvényt elfogadta. A Kormány hat egyházzal, felekezettel és vallási közösséggel kötött 1999-ben hasonló megállapodásokat, egy úgynevezett kiegészítő járadék bevezetésével, amit később korrigált a Katolikus Egyház esetében is.

A kerekasztal résztvevői egyetértettek abban, hogy a fent említett törvények alapján az egyházaknak a közfeladatok ellátása esetében az intézmények működtetésénél a gyakorlatban érvényesül a szektorsemleges finanszírozással kapcsolatos elv, államközi megállapodással is biztosítva. Továbbá azzal is, hogy az elmúlt időszakban kis előrelépés volt egy-két törvény kapcsán az egyházak hitéleti tevékenységéhez szükséges anyagi feltételek megteremtése érdekében. [Első példa: az 1%-os szja  bevezetésével, ami sajnos lassan elveszti funkcióját, ha egyjegyűvé csökken ez az adónem. Második példa: a lemondott házas ingatlanok után járó 5%-os kamat, melyet az eredeti megállapodás szerint a nemzetközi valutakosár (70% DM, ill. EUR és 30% USD) szerint kellene biztosítani.] Ezzel nem tekinthető megoldottnak az egyházaknak a mindenkori politikától mentes önállósága, illetve önálló gazdálkodása. EZ AZ ELSŐ FINANSZÍROZÁSI DILEMMA.

Meg kell jegyezni, hogy a rendszerváltás időszakában az egyházakkal közösen kidolgozott jogi és gyakorlati rendszer példaértékű volt a szocialista országok számára is. 1997. március 3–5. között Budapesten az ENSZ mellett működő Nemzetközi Lelkiismeret és Vallásszövetség (The International Religious Liberty Association, IRLA), valamint az Európai Tanács, a Magyar Országgyűlés és a Magyar Kormány által szervezett nemzetközi konferencián a hétéves magyar gyakorlat megmérettetésére került sor. A megmérettetés pozitív megítélést kapott a világ minden tájáról érkezett, e témában érintettek részéről. Itt hangzott el a lengyel képviselő részéről, hogy ez a Magyar Modell, melyet meg kell, hogy ismerjenek a világ országai. Ennek érdekében egy 15 pontból álló Budapesti Ajánlást fogalmazott meg a konferencia, amit az IRLA négy nyelvre lefordítva eljuttatott a világ minden országa elnökének. A nemzetközi megítélésünk a Szentszékkel kötött megállapodásban rögzítettekkel együtt a Vatikán számára is példaértékűvé vált.

A kerekasztal résztvevői nem tartják szerencsésnek a közepes, illetve kis települések lelkipásztorai számára állami adómentes jövedelem kiegészítésének bevezetését. Az állam és az egyház szétválasztásának elvével ez nincs szinkronban. Az embert szolgáló mellérendelt viszony helyett egy alá-fölé rendelt viszonnyá alakult az 1999-ben kialakított rendszert. A lelkipásztorok megnövekedett feladataikhoz szükséges megélhetési jövedelem biztosítását nem az államnak kell megoldania, hanem az egyháznak. EZ A MÁSODIK FINANSZÍROZÁSI DILEMMA.

A szektorsemleges finanszírozás nem érvényesül az egyházak által fenntartott intézmények, épületek rekonstrukcióinak, fejlesztéseinek hosszú távra biztosított jogi és gyakorlati rendszerében. A rendszerváltozás után az egyházakkal és a pénzügyi kormányzattal közösen került kidolgozásra a címzett és céltámogatási rendszer (pl. egyházi oktatási intézmények rekonstrukciói és fejlesztései, az egyházi szociális intézmények rekonstrukciói és fejlesztései stb., melyek a költségvetésben külön-külön jogcímekként szerepeltek, továbbá címzettként szerepelt a költségvetésben pl. a Bethesda Gyermekkórház, a Szent István-bazilika vagy a Dohány utcai zsinagóga). Ez kiszámíthatóságot és tervezhetőséget adhat az egyházak számára az aktuális és általuk rangsorolt felújítások és fejlesztések megvalósításához. Mindez nem mondható el az előre nem tervezett, kiszámíthatatlan időben javasolt pénzügyi lehetőségekre adandó pályázati opciókról. EZ A HARMADIK FINANSZÍROZÁSI DILEMMA.

A fent említett dilemmák megszüntetésére, az egyházak áldásos, embert szolgáló tevékenységük zavartalan ellátása érdekében, önálló gazdálkodásuk megteremtése lehet a tényleges megoldás. Úgy, hogy a 75 évvel ezelőtt elkobzott vagyonuk jogi rendezését kellene napirendre tűzni a politikának az érintett egyházakkal közösen, figyelembe véve, hogy akkor zömében a hívők vagy a kegyurak adományai alapján egy-egy egyházközség templomainak, parókiáinak, lelkipásztorainak munkáját és működését az ún. papi földek jövedelmei biztosították. Ezen elkobzott birtokok természetben való visszaadására az eltelt időszak változásainak figyelembevételével ugyan nem kerülhet sor, de a vagyon értékének közös megállapítására igen, mely meghatározhatja a kárpótlás nagyságát. Ezen összeg és az állam javára lemondott volt egyházi ingatlanokért kapott százalékos kamat örökös inflációval kezelt összértékének összevonásával a hitéleti feladatainak ellátásához szükséges pénzt kellene az államnak biztosítania az egyház számára. Természetesen ezáltal a lelkipásztorok jövedelemkiegészítésének állami biztosítása megszűnik, azt az egyház saját döntésére bízva.

A felsorolt finanszírozási dilemmákkal, azok bemutatásával és megoldási lehetőségeivel a kerekasztal résztvevői egyetértettek.

A jogi helyzet áttekintéskor a kerekasztal résztvevői arra is figyelemmel voltak, hogy az egyházak, amelyek részt vesznek a közfeladatokban, hogyan és milyen módon vehetnek részt az azokat szabályozó jogalkotásban is. Harminc éve jelentős mértékben vannak jelen a születéstől a halálig az embert szolgáló különböző intézmények rendszerében. Ezért a jogalkotónak az egyes aktuális kérdések szabályozásának koncepcionális szakaszában is be kellene vonni az érintett egyházakat (pl. közoktatás, felsőoktatás, gyermek- és ifjúságvédelem, családvédelem, népességfogyás megállítása, hajléktalanok és szegények gondozása, karitatív, szociális, egészségügyi intézmények működtetése, műemlékvédelem, vendéglátás és idegenforgalom, turizmus, kulturális értékek megőrzése és terjesztése, kegyeleti kultúra, néphagyomány és népművészet gondozása stb.). Ennek jogi rendezését a jogalkotásról szóló törvényben kellene egyértelművé tenni, vagy a Kétkamarás Parlament létrehozásával lehetne megvalósítani, ahol az egyházak választott vezetői tudnák képviselni közösségeiket a fenti aktuális kérdésekben, természetesen a nemzetiségi önkormányzatok, önkormányzati szövetségek, szakmai érdekképviseleti szervek, a tudomány és a művészet választott képviselőivel együtt.

Az egyházak jogalkotásban való részvételének tisztázása A NEGYEDIK MEGOLDÁSRA VÁRÓ DILEMMA.

A kerekasztal résztvevői egyetértenek abban, hogy az egyházak finanszírozási és jogi dilemmáinak orvoslásának, illetve megelőzésének az alapja a rendszeres és folyamatos párbeszéd az állam és az egyházak között. E feladat rendezésénél példa lehetne az Európai Unió működéséről szóló szerződés egyházakra vonatkozó 17. Cikkely (1). Az Unió tiszteletben tartja, és nem sérti az egyházak és a vallási szervezetek vagy közösségek nemzeti jog szerinti jogállását a tagállamokban [17. Cikkely (3)]. Elismerve identitásukat és különleges hozzájárulásukat, az Unió nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tart fenn ezekkel az egyházakkal és szervezetekkel. Ennek adaptálásával kellene megteremteni Magyarországon is a folyamatos párbeszéd jogi és a szervezeti rendszerét az egyházakkal közösen.

Az elmúlt 30 év alatt az állam és az egyházak kapcsolatát koordináló kormányzati szervezet volt már Művelődési Minisztérium, Kulturális Minisztérium, Miniszterelnöki Hivatal, főosztály és helyettes államtitkárság szintű, és volt közvetlen a miniszterelnökhöz kötődő Egyházi Kapcsolatok Államtitkárságként működő szervezet is az egyházak által delegált, a folyamatos kapcsolatot tartó képviselőkkel együtt. Jelenleg nem működik önálló szervezetként az egyházi koordinációs feladatokat végző szervezet, csak egy államtitkárságon belüli főosztályként, amely nem rendelkezik jelentős jogosítványokkal.

Tehát AZ ÖTÖDIK MEGOLDÁSRA VÁRÓ DILEMMA a rendszeres párbeszédet végző kormányzati szervezet jogi és szervezeti kérdéseinek kialakítása, az Európai Unió működéséről szóló szerződés erről rendelkező rendszerének adaptálásával.

Mindennek kapcsán érdemes lenne az Európai Unióval való közös megállapodással Budapesten létrehozni egy Nemzetközi Konzultációs és Dokumentációs Központot a már idézett 17. Cikkely szerinti feladatok végrehajtására. Ennek az intézménynek a fő feladata az volna, hogy az Európai Parlament és az Európai Bizottság elé kerülő napirendek megtárgyalása előtt az egyházi szervezetekkel azokat véleményezteti, természetesen olyan kérdésekben, melyekben az egyházak is jelentős szerepet tölthetnek be. Az egyes országok által kialakított gyakorlatok, rendszerek dokumentációinak ismeretében orientálhatja más országok kialakítandó rendszerét (például a várható csatlakozó országok esetében is). Természetesen a rendszeres párbeszéd érdekében kialakítandó magyar gyakorlatnak ebben az esetben példaértékűnek kell lennie. Ez volna A HATODIK MEGOLDÁSRA VÁRÓ FELADAT, mellyel az Unión belül és más országok esetében is erősödhetne az ország diplomáciai kapcsolata is.