A női dimenzió - - IV. évfolyam 1–4. szám

Rembrandt élete vége felé, 1665 után festette A zsidó menyasszony címen közismert olajfestményét (Amszterdam, Rijksmuseum). A boldog megérkezés pillanatának örökké tétele akkor is leolvasható a kettős portréról, amennyiben nem állapítható meg bizonyossággal az ábrázoltak személye, pontos históriája. Vajon Izsákot és Rebekát látjuk, netán Rembrandt fiát, Tituszt és annak menyasszonyát? Talán nem tévedünk túl nagyot, hogyha a mester utolsó társának, Hendrickjének a vonásait véljük felfedezni a jegyes arcán: minden bizonnyal az idősödő Rembrandt életének személyes lenyomatait is őrzi az alkotás.

A festő egzotikus ruhákba bújtatta hús-vér szereplőit, a 17. századi holland arany évszázad gazdag polgárait: a gyűrűkkel, gyöngyökkel ékesített nőt és a nehéz, aranyló ruhába öltöztetett férfit. Mégis leginkább az egymást érintő, hangsúlyos kezek „szólnak” a fontos történésről (nem utolsósorban a férfi dúsan redőzött ruhaujja, jobb karjának mozdulata különösen hangsúlyos): a csendes, ám határozott „enyém vagy” kimondásáról, az óvásról, a belegyezésről és a ráhagyatkozásról. Mindezt a pompázatosan „modellált” inkarnáttal, testszínekkel alkotta meg Rembrandt. Nem egymásra néz a pár, hanem a festészeti nyelv gazdagsága révén részesei lehetünk annak a csodának, ahogyan mindketten ugyanazt látják – belülről. A gesztusok mellett tehát a megkapó mimika, a részben árnyékkal és fénnyel borított két arc és a sötét háttérből felcsillanó homlokok az összetartozásukat láttatja. A kissé keleties hatású, aranyló és vöröses drapériákat pasztózusan felvitt ecsetvonásokkal, spatulával és az ecsetvég általi bekarcolásokkal jelenítette meg Rembrandt, szinte tapinthatóvá téve a pazar kelmék textúráját. Ezt a megörökített egyensúlyt, a megszentelt pillanatot körbeveszi a lazúrosan felvitt, áttetsző, barnás rétegek közt néhány vékonyabb ecsetvonással jelzett, éppen csak felsejlő természeti táj, az Isten által teremtett világ.