A női dimenzió - 2025/Nyár - V. évfolyam 2. szám

Kiállítás-megnyitó beszéd
Páty, Szent II. János Pál pápa-templom
2024. június 9.

Nagyon szépen köszönöm, nagyon örülök ennek a helynek, a hely szakralitásának. Jó néhány dolog eszembe jutott, ahogy hallgattam Gizella királyné történetét. Ezek közül hármat kiemelve szeretném megnyitni ezt a kiállítást. Az egyik, szerénytelenül az idő fogalma. Az idő, amely pillanatnyilag úgy szolgál bennünket, hogy nem múlik. Mert vannak olyan periódusok, amikor az idő visszafelé folyik. Egy ilyen időszak például, a gyógyulás folyamata. Amikor az idő haladtával „javulunk”, egészségesebbé válunk, kiteljesedünk. A másik példa – a férfiak ezt jól tudják – a katonaság időszaka, amikor szintén megfordul az idő, és visszafelé telik, hisz mi úgy éljük meg múlását, hogy közben az eredeti (civil) állapotunkat várjuk vissza.  Előrehaladunk, de egy már megélt állapotban reménykedünk.

Kérdés tehát, hogy amikor itt az ezres évekről beszélünk, akkor mi történik velünk a jelenben? Vajon hogy éljük mi meg itt és most ezt az elmúlt egyezer évet? Minek alapján beszélhetünk Gizelláról vagy Istvánról? Ismertük őket? A hírüket, történelmi jentőségüket bizonyosan. A magunkban hordozott jövőjüket valamiképpen szintén, hisz most is róluk van szó, itt vannak velünk. Őket, személy szerint, nyilván nem ismerhetjük. Számukra azok a szent személyek lettek – és itt a szent szót nem pusztán szakrális vonatkozásban értem, hanem saját túlélésünk zálogaként is – akik alakítják tudatunkat, ha felidézzük alakjukat. Ugyanakkor, ez az alakfelidézés számukra egyfajta visszateremtést is jelent.

Vajon képesek vagyunk újrateremteni a múltat, ami ma úgy a miénk, hogy a miénk volt?

Többször esett itt szó a 21. századról mint kronológiai időszakról. Most éppen ezt éljük.
A lényeg azonban az a folyamatos átadás, az a transzfer-mivolt, amivel őseinknek tartozunk, így Gizella királynénak is, lévén magyar királyné, királynő, aki szent István felesége volt. Hogy valójában hogy nézett ki ő, törékeny volt-e, vagy termetes (egyes képillusztrációk szerint inkább az utóbbi), pontosan nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy „templomöltöztetőnek” minősítették, mert az akkor alapított templomokat, a magyarországi kereszténység gyermekkorában felöltöztetett szakrális helyeket csinosítgatta, tette lakhatóvá (Veszprém, Esztergom, Fehérvár). De egy templom-öltöztető vajon csak hölgy lehet? És itt következik az a másik fogalom, amire szerettem volna kitérni. Ez pedig pontosan a női mivolt, az a női princípium, amiről már Major Gyöngyivel is sokat beszélgettünk. És ez talán még némi polémiára is adhat okot. Miért mondom ezt? Mert a nő, horribile dictu, lehet remekmű. Igen, léteznek női remekművek. Ezt tessék úgy érteni, hogy nem a nő alkot remekművet, hanem ő maga az. Úgy az, hogy képes egy templomot felfedeztetni. A férfi alkotóereje egy önmagán kívüli világ megalkotására vonatkozik. Ilyen újrateremtés talán a történetírás – saját történelmünk megörökítése is, melynek része az a Gizella királyné, akit ugyan nem ismerünk, viszont magunkat ismerjük fel benne. És pontosan ez a perspektíva adja az ő jelentőségét azon kívül, hogy ennek az ismeretnek egy erős hitesség az alapposztulátuma. Tehát a köztünk és a Gizella királyné közötti ismerkedés egyfajta női princípiumot feltételez, ugyanakkor szinte halljuk azt a maszkulin, kissé cinikus felkiáltást, miszerint kétségben az egység. Szóval, ezért az a bizonyos komplementaritás, mely rajtunk kívül hoz létre valamit, ami az egységet képviseli – talán a „feleség” szó is innen ered.

A harmadik dolog, amit meg szerettem volna említeni, maga a művészet. (Ebbe a szóba mindig belepirulok.) Mindenesetre azért vagyunk most itt, hogy ez a fajta viszonylagosság, ez a fajta „királynőség”, amit Gizella, Szent István felesége képvisel, miként manifesztálódik festők keze és szíve által. Mit láthatunk ezeken a képeken valójában? Kiben hogyan éled újra, vagy alakul át a Gizella-mivolt, a női mivolt, ami őt királynővé tette?

Talán saját magunkat ismerjük fel, a saját manifesztumunk képviseltetik ezeken a képeken, a saját kiáltványunk hangzik el, miközben e festmények által újraképzeljük őt. Ez pedig gyakorlatilag nem jelent mást, mint hogy valamilyen szinten materializálunk valamit, olyan síkot tudunk teremteni és újrateremteni, hogy elevenné teszünk rég meghalt figurákat – királyokat, királynékat, számunkra fontos személyiségeket. És talán az én dolgom is – főleg dramaturgként, hiszen a színházban is ez történik – az örökös vita felszítása a valós és a fiktív összevetésében, hogy mikor dőlnek le majd a színház falai és lesz a fikcióból reália, ha ez egyáltalán megtörténhet, vagy pedig maradunk a falak között, és mindig lesz egy álomvilág, amit mi modellezünk valamiféleképpen.

E kiállítás egy hitvilágnak a modellezése. Ugyanakkor láthatjuk, mekkora bizalom és remény lakozik mindabban, ami ekkora erőt ad egy festőnek, hogy így képezzen le olyan hitbéli dolgokat, amilyenek ránk csak e képek megtekintésével hathatnak.

Ezért ajánlom szeretettel figyelmükbe e kiállítást, egy olyan látásmódot kívánva az alkotásokkal való ismerkedéshez, ami egy régmúlt világot a jelenbe rántva, egy még jobb jövőbelit remél.

Ezzel, köszönve figyelmüket, megnyitom a kiállítást.