Nők a történelemben

Projektvezetők: Dr. J. Újváry Zsuzsanna és Dr. Major Gyöngyi

Hősnők és/vagy női példaképek – Történelem női vonalon

A történelem egészen napjainkig az erő szempontjából íródik, a férfit állítva az események középpontjába, azt a látszatot eredményezve, mintha ezek a férfiak működtették volna magát a történelmet. Az előadásban felvetjük egy új – a férfi hőskoncepciónál teljesebb – emlékezetmechanizmusnak, történelemszemléletnek és -írásnak a szükségét.

A feladvány nem az, hogy a férfiak mércéje szerint női hősöket keressünk, hanem hogy a hősiesség mellett megjelenjen a történelemírásban a nő által működtetett, és mással nem kiváltható létprincípium is. A kettő együttese jelent csak fenntartató életet.

Az előadásban rámutatunk arra, hogy célszerű a magyar kulturális emlékezet mélyéről felszínre hozni azokat a mintázatokat, amelyekben nem a női szerep alávetettsége jelenik meg – még implicite sem.

Az Árpád-házi királyok női leszármazottairól fennmaradt írásbeli és szellemi hagyatékból néhány rendkívül feltűnő, s több, kevésbé észrevehető motívumra figyelhetünk fel. Kiemelkedő például, hogy milyen jelentős számban avatták őket szentté. Kevéssé szembetűnő, és a történetírás is sokkal kevésbé tekinti tárgyának hitvesi helytállásuk ábrázolását. Amennyiben azonban a nem annyira népszerű és látványos, de annál markánsabb funkciókat helyezzük fókuszba, kiderül, hogy jelentőségük a történelem fordulópontjain nem kevésbé meghatározó, mint hősként, kitűnő diplomataként, vagy nagyszerű gazdasági irányítóként jegyzett férjeiké. Ez a tény pedig felveti annak igényét, hogy a jelenlegi hős-kultuszra alapozott történelemszemléletünket – ami eredendően egy férfi-koncepciójú történetíráshoz vezetett – érdemes kiterjesztenünk egy szélesebb perspektívára.

Kulturális emlékezetünk még halványan őrzi azt a mintázatot, amikor a nő nem harcol, hanem betölti a társadalmi szerepét, amikor elfoglalja azt a más számára elfoglalhatatlan és egyben nélkülözhetetlen helyet, amit csakis ő tölthet be. Amikor nem versenyez a férfivel, hanem megkülönbözteti magát, és bizonyos értelemben elkülönül tőle. Amikor a nőiség nem kikényszerített jog által jelenik meg, hanem saját szakrális funkciójának ismeretében és tudatában látja el azt a feladatot, amivel az embernek az élő univerzum adott pontján a konkrét életet biztosítja.

Hangsúlyozandó azonban, hogy nem valamiféle ősi, vagy ősinek tartott állapot restaurációs szándékáról van itt szó, hanem a jövő víziójának reális felépítéséhez elengedhetetlen kulturális örökség megértéséről. A magyar kultúrában hagyományos nőtisztelet, a Regnum Marianum eszméje, a középkori magyar jogrendben a nőkre vonatkozó joggyakorlat, a Boldogasszony-kultusz, Szent István ország-felajánlása, vissza egészen Emese álmáig olyan egyenes vonalat alkotnak a múltba, amely a társadalmi tudatban a jelenlegihez képest egészen más nőképet jelenít meg a mának. Olyan nőképet, amelynek halványulása kövezte ki az utat a szingularitás irányába.