A női dimenzió - 2021/Tél - I. évfolyam 1. szám

Bíró Tímea: Moldva (részletek)

A létezés mélységei

Bíró Tímeáról nehéz megszólalni ebben a tudatosan, következetesen és szívós kitartással drámátlanított jelenben. Amikor már a tetőcserepekről is eső helyett Hollywood émelyítő valóságpótléka csepeg alá, íme, kiderül, hogy mégis van valóság. Bíró Tímea nem kiskanállal adagolja. S nem is úgy éles, mint a penge, hanem mint a fejszecsapások. Nem a terméketlen szüzek mintájára, a jog talaján keresi a dráma elkerülésének lehetőségeit, hanem behatol a drámába, méghozzá különleges nyelvi erővel. Hatalmas nagyító alatt boncolgatja a születés-halál-szeretet-áldozat összefüggéseit. Botrányos ez a nyíltság. Botrányos, hogy nem fedi PC a vért. Egyenesen teszi ki az asztalra azt, amit még lesütött szemű prostituáltak szemérme is takar. – És hát mit tegyünk? – Ebből vagyunk.

A megélt dráma – íme, a posztmodernen túl is az egyetlen, ami érvényes. A gondolatok áramlásának ritmusa, a képzettársítások feszültsége egyedülálló tisztasággal mutatja fel a női drámában azt, ami élet: dekonstruálhatatlanul.

(Szerk.)

Bíró Tímea

Részletek a Moldva című (készülő) kisregényből

Anyám homok

Anyám homok a parton. Hagyja, hogy a lábunkat belesüllyesszük az elfáradt testébe. Nézzük, ahogy a porszemcsékbe beleköhög a szél, és anyám egyre védtelenebb, ereje sokfelé ágazik, kiszolgáltatja magát a levegőnek. Megnyálazom az ujjam, hogy rátapadjon, hogy ne vegye el őt tőlem senki. A nevét elmossa a víz, újraírom. Még egyszer, még egyszer. Most följebb, anyám teste végtelen, szöktetem a kék elől. A lábujjaim között hordozom apró részecskéit, beleírok a testébe. Mint amikor emberéletében a hátára, hogy találja ki, most mit írtam. Ráültettem a csigolyáira a betűket, ő meg arcával a párnában. Sose fulladt meg. Anyám bírta a szorítást, satuölelésben élt. Két méterrel odébb gyerekek törik szanaszét a testét, homokvárat építenek anyámból. Ordítva kergetem el őket, felrúgom a bástyát, anyám vizes sejtjei összetapadnak a szégyentől. Jön már a kék. A hullámok kitátják szájukat, csillapíthatatlan az éhség. A dagály részeg férfiként hatalmasodik fölé.

***

Anyám vérfolt

Anyám vérfolt a padlón. Néha megszáradt, néha friss, néha az alvadás folyamatában. A hajópadló szomjasan issza magába a neki járó részt. Anyám tompán védekezik, feltartja a kezeit és könyörög, de egy nyíláson mindig utat tör magának a vér. Van, hogy nincs ereje feltakarítani maga után. Lefekszem a földre és felnyalogatom a vérét, nálam van a legnagyobb biztonságban. Anyám sós, és marja a nyelvemet.

***

Anyám varázsló

Anyám varázsló. A legnagyobb éhínség idején is megteríti az asztalt. A markából fényes gyümölcsök hullanak a tenyerembe, infúzióként vezeti a szervezetbe a vitamint. Addig kenegeti és érlelgeti a napon a halántékomon levő sebet, amíg az végleg el nem tűnik. A hasamat bekeni kacsazsírral, majd rajta pihenteti a kezét, amíg enyhülni nem kezdenek a menstruációs görcsök. Befonja a hajamat, amibe később beleszeretnek a férfiak. Színeket hoz a kórházba, elviszi a lázamat, fényárban és ecetszagban úsztatja a házat.

***

Anyám egy vagon

Anyám egy rozsdás vagon. Ennyi évesen, gyerekkel, kitágult pórusú bőrrel nem kell. Nem akasztják mozdony mögé, nem kapcsolódnak rá. Nincs hangja, nincs füstje. Észre se veszik a férfiak, a magánya beleolvad a környezetbe, észrevétlenül terül el a síneken. Néha egy-két éjszakára meghúzzák magukat benne az alkoholisták, az elváltak, az otthonukat keresők, vagy azok, akik egyszerűen csak csaptak egy görbe éjszakát. Mire beindul a forgalom a piros, tülkölő, maguk után füstfodrokat eregető vonatokkal, már csak az eltaposott cigarettacsikkek jelzik, hogy éjszaka valaki a vagonban járt. Anyám rozsdás érfalain újabb réteg nikotinmáz.

***

Anyám tagadás

Anyám elfertőződött tagadás. Nem akart gyereket a férfiaktól, és túl sokáig volt a testében a spirál.
A napok sodrásában észrevétlenül rácsavarodott a szervekre, a baktériumok pedig beágyazódtak a szövetekbe. Anyám alatt vértócsa, fejében bolyongó szédülés, eldől, mint egy félbehasított fa, a kanál fémes hidege kortyolja a levegőt. Anyám dobálja magát a kórházi ágyon, a mentő szirénahangja belehasít a délutánba. Felveri a csecsemők álmát, akiket nem akartak egy spirállal elválasztani az élettől. Anyám élet-halál közt lebeg, műtőruhába bújt orvosok érte küzdenek.

***

Anyám a biztos pont

Megyünk az utcán, és elmegy az áram. Mintha földet lapátolnának ránk. Előre és oldalra tapogatózom, nem tudom, anyámat hol érte utol a sötétség. A lábam alatt a jeges út, mintha csak erre várt volna, észrevétlenül ki akar siklani alólam. A dagadó feketeség elönti a szembogarat, öblös vakság borítja rám magát. Szólongatjuk egymást, anyám belógatja a hangját az éjszakába, hogy belekapaszkodjak, és együtt meneteljünk az idegenné vált utcán. Ahogy megszorítom a kezét, megszűnik a kiábrándulás. Moldva. Hallom az ismerős kürtöket, és csak utána villannak fel a fények. Hirtelen, mint amikor bekapcsoljuk a karácsonyfán az égősort. Szerettem volna azt hinni, hogy csak nekünk szól, és ez valójában az angyalok zenéje, de ettől sokkal hétköznapibb volt a jelenet. Egy ablak alatt haladtunk el, amikor szénfekete lett minden, és ahogy megjött az áram, a szobában újra életre kelt a dallam. Felkelt a mi holdunk, mindent beragyogott az elektromos áram, és mondom anyámnak, hogy új tájak felé kéne sietnünk, mint a folyónak, de elengedi a kezem, hogy magabiztosan haladjunk előre a megszokásban.

***

Anyám egy orvos

Az orvosi titoktartás miatt nem szól a betegségéről, diszkréten kezeli. Besötétített szobában tapogatja magát, leleplezi a csomót, körkörösen simogatja. Elnevezi. Érzi, hogy egy ideig vele lesz. Felnevelni azt nem, nem szeretné. A munkaidő végén minden nap megköszöni neki, hogy nem nőtt nagyobbra, nem foglal el több területet. Ha a munkatársak kiborítják, halk hangon csitítgatja a csomót, hogy ne izgassa magát, maradjon nyugton. Éjszaka néha felébreszti a félelem, és leragasztja, hogy megakadályozza a növekedést, viszont ekkor meg azért nem tud aludni, mert attól tart, a csomó még jobban beágyazódik a szövetekbe. Másnap karikás szemekkel keresi a gyógymódot az interneten. Bírja a vért, a tűt, de azt nem tudja, hogy fogja elmondani a rossz hírt a hozzátartozóknak.

***

Anyám a túlélés

Loptuk a völgyből a meleget, hogy ne fagyjunk meg reggelre. Nem magunkért, a másikért nem adtuk fel. Titkoltuk, hogy egyikünknek sincs kedve élni. Ahogy megemelte a fák egymáshoz feszülő testét, a mell alatt feljajdult a heg, és feljajdult ő is. A műtét piros féknyomot hagyott maga után. Nyikorgó becsapódott ajtókként haladtunk a ködben. Feléleszteni a kemencét, rideg végtagokkal kergetőzni a tátongó űrben. Nem tudjuk jóllakatni a szegénységet. Huzatban szürkülnek a petefészkek. Gyilkoltuk az akácfákat, a hóhullásban néztük a kéményből felszakadó utolsó sóhajaikat. Alvás helyett a magasba ugráltunk, hogy füstté váljunk, vagy felkapjon minket egy semmibe szálló angyal. Úgy képzeltem, majd végigsikítom az utat. Nézzük egymást, miként szakadunk el, lassan belemosódunk a kékbe. Mindent elfelejtek. Visszanézek. Elfelejtek.

***

Anyám egy utcai lámpa

Még soha nem cseréltek benne égőt. Még soha nem láttam pislákolni, pedig a fáradtsága elviselhetetlenül feszíti a testét. Átvirrasztja az éjszakákat, egy másodpercre sem hunyja le a szemét. Nyáron muslincák veszik körül, körkörös repüléssel szívnák magukba a fényét, de a forrás kiapadhatatlan. Nem akar többet látni attól, ami a látóterébe kerül. Télen dolgozik a legtöbbet, korábban ébred, és később hunyja le a szemét. Akkor sír, amikor elered az eső, hogy ne lássam meg a könnyeit.

***

Anyám a holnapteremtő

Kezek és lábak. Kezek és lábak. Hogy kié, azt már nem is láttam a súlyos álmosságban. Anyám fürge mozgása és a csirke halott teste szinte eggyé vált. Az izzadt és áporodott szag hintázott a műhelyben, ránehezedett a tüdőre. Anyám éjjel kettőkor elküldött aludni, és amíg én álmodtam, ő döglött állatokat belezett a holnapjainkért.

***

Anyám a szökevény

Bekötötte a szemem, ne lássam, hogy elszalad. Kioldotta a cipőfűzőmet. Úgy futott el, mintha üldöznék, én meg sötétedésig ott álltam a kukoricaföldön, és vártam, hogy hazavigyen. Biztos ott felejtett, hazamentem. A házban semmi fény. Anyám megtiltotta a szentjánosbogaraknak, hogy repüljenek. Nem tudtam, hogy pontosan minek lett vége. Tücskök ciripeltek az ürességben. Anyám nem jött haza a napfelkeltével. Néztem, hogy mihez kezdek én ezzel a nagy házzal. Túlzás hozzám ennyi ajtó és ablak, hiszen csak egy kell, hogy kimenjek és elszaladjak, egy kell, hogy kinyissam, és kiugorjak.

***

Anyám a vérszegény

Rémülten vallottam be, hogy foltos a bugyim, anyám pedig attól a pillanattól kezdve több órán keresztül ünnepelt. Képtelenségnek tartottam, hogy lehet örülni annak, hogy vér folyik ki belőlem, egyre kevesebb leszek, belecsorgok a pamutbugyiba, ha nem figyelek oda, akkor leszivárgok a csempére. Nő lettem, ilyesmit mondott, meg hogy egyszer majd unokája lesz tőlem. A kezembe nyomott egy csomag szárnyasbetétet, neki már nincs rá szüksége. Anyámban nincs több vér, így képzeltem, miközben a körömvirágkrém lassan rászáradt a hasamra, hogy enyhítse a görcsöket.

***

Anyám egy másodperc

Az egyikben van, a másikban nincs. Ajtót nyit rájuk a félelem. Paplan alól kilógó végtagok hordozzák a távoli géneket. Sovány térdkalácsokban megköt a szégyen. A lyukas tenyerek koravén üressége szétterül a sötétben. Rémálmok dobálják az apró testeket, a félresikerült történeteket, becsúszott életeket. Cukros teák indiai tengere a fémcsészékben, lassan elmossa a holnapokra kiszorított állami összegeket. Átjárható petevezetékeket végigjárt gazdátlan kincsek, menekülni kell tőletek, a kulcscsontra hajtott fejetektől, a nyakszirt köré font karjaitoktól, a szívtől, ami a tagadás ellenére mégis dobog bennetek. Életben maradt hajléktalan döntések, vállalhatatlan felelősségek. Szépen mondták, hogy nem akarnak titeket. Nem fogadtatok szót, mégis éltek, mégis van nevetek, mégis akartok egyszer gyereket. Ha eljött az idő, levágjátok magatokról a családfa elkorcsosult, idegenné vált ágait, amik kitakarták az eget. Elkezdtek nőni, és nem fúj belétek árkokat a szél, lehullik nyakatokról a kötél. Egy ideig még végigkísérnek a nincsek, nincsnincsnincs a négyzeten, a papír követeli, hogy legyen. Megakad az ügyintézés, néhányan lesütik a szemüket. Egy hosszú vonal a helyére. Egy hosszú vonal apákanyák helyére, nyelsz. Az átvirrasztott éjszakák egyikén valaki megkérdezi, hogy kerülsz ide a szoba sötét közepére, az ágyban a helyed. Kibillenti alólad a könyökeidet, hogy engedd hátra őket, és akkor kizuhannak belőled. Reggel úgy ébredsz, hogy nem gyalogoltál álmodban a földeken, hanem átaludtad az éjszakát. Ledőltek a bocsánatkérések tornyai benned. Nincs miért elnézést kérned, neked nincs.