A női dimenzió - 2021/Tél - I. évfolyam 1. szám
Nők és férfiak a sportban Kerekasztal-beszélgetés Kovács Saroltával és Faragó Tamással
(a beszélgetés szerkesztett változata)
2021. november 8-án Székesfehérvárott, a Titkok Házában, a nyilvánosság előtt megtartott beszélgetésre és interjúra invitáltuk dr. Faragó Tamást, a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett olimpiai, világ- és Európa-bajnok magyar vízilabdázót, edzőt, valamint Kovács Sarolta olimpiai bronzérmes és világbajnok öttusázó sportolónőt.
A beszélgetést a Kortárs Női Reflexiók Fóruma rendezte, dr. Major Gyöngyi elnöknő részvételével.
A kerekasztal témája: a nők és a férfiak sporthoz fűződő sokrétű viszonya. Sztereotípiák és tapasztalok összevetése. A különbségek felbukkanása, mindez az edző és a sportoló szemszögéből. Kultúrába, életstílusba ágyazva, a személyesség közvetlenségével, felszabadult eszmecserében, a tapasztaltság és az önreflexió hitelességével. A beszélgetés koordinálására Szili Csaba Gergely középiskolai tanár, Fejér megyei önkormányzati képviselő, a PPKE BTK doktorandusza vállalkozott. Szili, a moderátor Kovács Saroltát rég nem látott kedves ismerősként üdvözölte, hiszen a fiatal sportolónő abban az iskolában végzett, ahol Szili Csaba Gergely hosszú éveken át tanított magyart és történelmet.
Csaba: Hogy érzed magad, Saci?
Saci: Köszönöm kérdésedet, most már jobban, ugyanis túl vagyunk az első három hónapon, átléptem már abba a periódusba, hogy tényleg nagyon élvezem. El is kezdett nőni a hasam, úgyhogy érzem már a változást.
Csaba: Nagyon örülünk neki, és sok örömöt kívánunk a kismamaságban. Sajnos mi, férfiak, Tamással nem tudunk ilyen élményekről beszámolni. Viszont kideríthetjük majd, hogy milyen női csapatot edzeni és irányítani? Egyébként, ha jól tudom, a civil életben is hölgykoszorúban teltek az elmúlt évtizedek. A feleséggel és a hármas ikrekkel: két lánnyal és egy fiúval. Mit jelent az, hogy a civil életben hölgyek veszik körül?
Tamás: Szeretem a nőket, de az az igazság, hogy manapság a nők is úgy vannak, hogy végre van egy férfi, aki szereti a nőket… Ami az otthoni életemet illeti, harmóniában élünk. A Nők megteremtik a harmóniát. Azonkívül, hogy mindenféle feladatuk van, képesek ezt a harmóniát, a család fogalmát és a tényleges családot fenntartani. Tévedés a férfiaknak tulajdonítani a család fogalmát, mert valójában a nők azok, akik ezt megteremtik. Már azzal is, hogy alapvetően genetikailag programozottak arra, hogy az utódokat elsősorban ők neveljék.
Nem kell tagadni, sőt az állatvilágból is tudjuk, hogy a hím előtt-utóbb lelép. De ennek megfelelően a nők fel vannak vértezve azzal a tudással, hogy bármi történjék is, képesek legyenek arra, hogy a gyerekeket, az utódokat felneveljék. Ennek megfelelően, hogy dicsekedjek, tegnap volt a 25. házassági évfordulónk. 25 éve megkértem a feleségem kezét, és a következő 25 évre is szerettem volna bizalmát élvezni. Igent mondott – örültem neki. Szóval, azt hiszem, hogy a család fogalmában egy apának a nő közelsége – főleg hogyha lányai vannak – igen jó dolog. Eleve azt szokták mondani, hogy a lányok az apjukra hasonlítanak, csak szebb kiadásban. Ez nálunk is igaz. Szépek, okosak és csinosak a lányok. És hát természetesen pontosan tudják, hogyan kell csábítani, mert az is női tulajdonság, és ebbe az is beletartozik, hogy az apát hogyan kell meghódítani annak ellenére, hogy az elvem a következő: „az anya jár, de az apát ki kell érdemelni.” Én ennek megfelelően élem a családi életemet, és a lányok pontosan tudják, hogyan kell ezt kiérdemelni.
Csaba: Saci, hozzád fordulok, és a civil életeddel kapcsolatosan kérdezem: annyit tudok rólad, hogy katonacsaládban nőttél fel, és ez meghatározza az embert. Egy katonacsaládban felnőtt fiatalnak, aki ráadásul sportoló, biztosan kell lovagolnia és lőni… Tehát értelemszerűen kemény és férfias sportot választ majd.
Ilyen körülmények között ki tud-e alakulni – és hogyan – a nőiség? S hogyan tudtad a gyermekkorod óta megélni a női szerepet úgy, hogy mellette élsportoló lettél?
Saci: Hú…, a kérdésedre elég sok minden eszembe jutott. Amikor elkezdtem sportolni, volt egy nagy szívfájdalmam, erre azóta odafigyelek. Igen, lehet, hogy bennem is kialakult tényleg ez a tudat, a nőiesség és hogy nő vagyok. És fontos, hogy úgy nézzek ki, mint egy nő. Egyébként azt, hogy a versenyre úgy megyek el, hogy kívül-belül is jól érezzem magamat… Nos, ezt nehéz volt elfogadtatni azzal a kilenc fiúval, akikkel együtt edzem. Egyébként is az öttusa valóban férfias sportág, miként a katonaság. Mivel kilenc fiúval edzem, egy kicsit a gondolkodásom is más. De hát, így is nőttem fel.
Viszont mindig bennem volt az az igény, hogy nőies legyek. Úgy érzem jól magam, amikor elmegyek versenyre, hogy ha rendben van a körmöm, a hajam. Régen műszempillám is volt. Ez nagyon sokszor ütközött az edzési programmal, de elfogadtattam a fiúkkal. Nekem ez fontos, és nekem úgy kell mennem egy versenyre, hogy odafigyelek magamra. Ma már úgy állnak ehhez hozzá, hogy: „Saci, kész vagy? Megvan a hajad? Mehetünk?”
Akkor tudok teljesíteni, ha tudom és érzem, hogy jól nézek ki.
Szóval, harmadikos koromban már busszal jártam edzésre, és uszodából jöttem-mentem. Ekkor volt a nagy szívfájdalmam. Ilyenkor mindig vizes volt a hajam, sapka fel, kabát behúzva…, majd a buszon nem értem el a csengőt. Megkértem egy hölgyet, hogy jelezzen nekem. Mivel ő sem érte el, szólt a mellette lévő férfinek, hogy segítsen már a kisfiúnak megnyomni a jelzőt. Ezt, hogy kisfiúnak néztek, annyira a szívemre vettem, hogy a mai napig, ha sapka van a fejemen, a hajamnak mindig ki kell lógnia egy picit. Azóta nagyon figyelek erre. Mivel sportolok, ezért egy kicsit fiúsabb, izmosabb alkat vagyok, de vigyázok arra, hogy látszódjon, nő vagyok.
Vannak az öttusában olyan lányok, akik eléggé férfiasnak tűnnek kívül-belül. Az olimpián én is elengedtem ezeket a dolgokat. Volt, hogy bementem az öltözőbe. Az egyik lány spirálozta a szempilláját az úszás után. Erre elmosolyodtam. Láttam a tekintetén, hogy azt hiszi, rossz szándékkal mosolygok, pedig dehogyis, én is ezt csináltam régen. Két szám között sminket igazítottam. De ez most tényleg nem érdekelt. Az edzés és a verseny rovására ez most mégsem mehetett.
Csaba: Ezt akár küldetésnek is felfoghatjuk. Tamás, hogyha kicsit odadobhatom a labdát, az előbb említetted, hogy a férfiember úgy van jól, ha szereti a nőket.
Tamásnak azonban könnyű dolga volt. Úgy tudom, a korszak férfiideálját köszönthetjük személyében. Például az évtized legszexisebb sportolói közé választották a ’70-es, ’80-as években.
Tamás: Nem olvastam, de igaz.
Csaba: Ez persze nem feltétlenül csak arról szól, hogy valaki hogyan néz ki…
Tamás: Ez egy titok. Valójában a sportolók többsége nagyon erős fizikailag. Vannak, akik rendkívül hajlékonyak. Ezt Saci is el tudja mondani. A mai sportban a tehetséget úgy is lehet mérni, hogy valaki rendelkezik-e azzal a tulajdonsággal, hogy egyszerre nagyon erős és nagyon hajlékony. De ez nagyon ritka. Általában éppen ez a gond. A pasiknál is, vannak erősek és vannak gyengédebbek, de alig van olyan köztük, aki egyszerre erős és gyengéd is. Ezért szoktam azt mondani a fiúknak, hogy mivel ez egy hiány, tessék ebbe a résbe benyomulni!
Én ezt próbáltam megvalósítani.
Csaba: Köszönöm a tanácsot!
Egyébként mennyire fontos az édesanya szerepe, főleg a korai teljesítményben?
Saci: Hú, nekem nagyon fura, mert én igencsak apás vagyok a mai napig. Édesanyám a csendben szurkoló típus.
Tamás: Szerintem embere válogatja.
A természetben az a jó, ha az édesanya lelki gondozására nincsen szükség. Sokféle alkatot, az alkat különböző formáit ismerjük, ami rendkívül befolyásolja a sportteljesítményt. Ennek megfelelően fontos az, hogy valaki egyfajta szeretetben nőjön fel, amit igazából csak a nők tudnak biztosítani. Nem véletlen, hogy a legtöbb ember, ha megkérdezik, hogy „Ki szeretett téged a legjobban?”, azt feleli, hogy a nagyanyja. Mert a nagymama azért mindenkinél kicsit érzékenyebb. Komplexebb fogalom, mint az anya. Anyámra én úgy emlékszem, hogy mindig meleg volt és puha. Viszont a nagymamám olyan volt, mint akinek nem az a feladata, hogy neveljen, csupán szeretetet sugározzon. Ebből a szempontból szerencsés vagyok. Ettől függetlenül csatlakozom a többiekhez, anyám nem volt egyszer sem kint a vízilabda-mérkőzésen. Az apám is csupán egyszer jött el. Azt hiszem, épp Szentesen játszottunk… Azt mondta: „Tomikám, ezek a népek…!” Az elején nagy ünnepség volt, meg virág. Épp olimpia után történt. A szentesi közönség tombolt. „Tamás, Tomó!” – kiabálták. És minden volt. Az első negyedben lőttem négy gólt… Sajnos, az utóbbi időben, nem tudom, vajon a pénz miatt-e, de sok mellékszereplő jelent meg a sportban. Tehát nem csak kondiedző, segédedző, pszichológus, dietetikus veszi már körbe a sportolót… Én azonban azt szeretem, ha egy sportoló egészséges. Olyan értelemben, hogy azt hozza otthonról, ami alkalmassá teszi arra, hogy a vészhelyzeteket – minden verseny vészhelyzet – lelkileg meg tudja oldani.
Ma pedig már egyenesen divatos is, hogy a sportoló felmentse magát.
Mondok egy példát: 3 m x 90 cm egy kapu, és valaki 5 vagy 6 méterről nem tudja eltalálni. Közben arra hárítja, hogy ő gyerekkorában nem kapott elég puszit… Ez fals.
Az élsport arról szól, hogy mindig jól kell teljesíteni. A nézőt nem érdekli a múlt… De visszatérve a kérdésre: anya csak egy van.
Csaba: Tehát megegyezhetünk abban, hogy fontos az anyai háttér.
Tamás: A családmodell nem igazán változott 5000 éve.
Manapság mit vár a férfitől egy nő? Két dolgot, ugyanúgy, mint 5000 évvel ezelőtt. Védje meg a barlangot, és tudja, hogyan kell elejteni a vadat. Semmi mást. Azt, hogy a nők a barlang előtt állnak egy nagy bunkóval, meg hogy otthagyják a gyereket és elmennek vadászni, ez eléggé komikus. Tehát nem változott ez a férfi típus, és a fiamat is így nevelem.
Mondok egy viccesebb példát. Fiunk régóta együtt jár egy nagyon szép kislánnyal. A feleségem kérdezte, hogy hova mennek? Azt mondták, mennek bulizni, előtte beugranak egy McDonald’s-ba, esznek valamit. Másnap jön a beszámoló.
A feleségem megkérdezte, hogy hol voltak.
Válasz: buli előtt beugrottunk az egyik étterembe. Erre a feleségem: „Fiam, hát az elég drága étterem!” Majd a fiam felcsattanva válaszolta: „Hát apa mondta, hogy a nő pénzbe kerül.” És én erre alapvetően büszke voltam. Valóban így is gondolom, a nő pénzbe kerül. A férfinak meg az a feladata, hogy előteremtse tudással, szorgalommal.
Csaba: Saci, van-e különbség abban, hogy lányokkal vagy fiúkkal edzel?
Saci: Egy női csapatot nem is tudnék elképzelni, így, egyéni sportágban. Ha lányok vannak együtt, mindjárt megy a furkálódás, sugdolózás, ami a fiúkra nem jellemző. Mi megszoktuk, hogy egymással nyíltan beszélünk. Egyébként a fiúk mindig azzal szoktak viccelni, hogy azért nincs más lány, mert én kiűztem őket, és az én személyiségen nem bírja, hogy több lány legyen köztünk. Nem tudom, mennyire igaz.
Csaba: Tamás, nem túl durva sport a lányoknak a vízilabda?
Tamás: Sosem gondoltam, hogy női szövetségi kapitány leszek, hogy egyáltalán női vízilabdával foglalkozom majd. Valaha sokat jártunk ki Amerikába, főleg Kanadába. Azt vettem észre, hogy ott nagyon régóta népszerű. Ott láttam lányokat az uszodában, és az volt benne a fantasztikus, hogy amikor megláttam, hihetetlenül tetszett: olyan esztétikusak voltak a vízben. Nem úgy, hogy jól néztek ki, vagy helyes volt a kislány, hanem ahogy mozogtak a vízben. Biológiailag is, miután a női szervezet kb. 10–15 százalékkal több zsírszövetet tartalmaz, mint a férfi, ennek megfelelően a fajsúlyuk is könnyebb, és ez okozza ezt a könnyedséget… Aztán születtek a gyermekeim, és akkor gondoltam, hogy ez egy adekvát foglalkozás. Igazából sok szakmám van. Állatorvos is vagyok… De valójában csak a nőkhöz és a vízilabdához értek…
A női vízilabdával úgy voltam, és egyáltalán a női sportággal, hogy nagyon sokat fejlődtek. A csajok sok mindent meg tudnak oldani: nagyon szorgalmasak, nagyon tudatosak. Ezért is volt jó velük foglalkozni, mert először is a nő genetikailag elfogadja a férfinak a szerepét, tehát szívesen támaszkodik egy férfire, vagyis ezt a felállást így jó dolognak tartja. Itt az a lényeg, hogy a nők hihetetlenül racionálisak. Mi, férfiak pedig romantikusak is vagyunk; tehát a nők racionálisak, ezért elfogadják és meg is csinálják azt, amit annak tartanak. Mi, férfiak mindig okoskodunk. Lehetsz a világ legjobb edzője, mondhatsz bármit, azt például, hogy valami légvonalban 5 km, ő – egy férfi – akkor is tud egy rövidebb utat.
A két nem közötti különbség sok mindenben megnyilvánul. A nőkkel meg kellett értetni, hogy ez egy igencsak hülye sportág: a vízilabdasapkás nőnél furábban semmi nem nézhet ki. Vagyis egyszerűen hiába törekszel arra, hogy csinos legyél, vagy jól nézzél ki, lehetetlen. De ha mégis megpróbálod, akkor kirúglak, mert az azt jelenti, hogy te nem a labdára koncentrálsz, hanem arra, hogy jól nézzél ki.
Én igazából azt mondtam: „Csajok, én ezt szeretném, tehát nem fordítva. Azt nem szeretem, amikor az úrinőt játszod a vízben, és amikor kijössz, akkor meg egy proli vagy a szárazföldön. Utána jöhet az affektálás, a riszálás és bármi. Minden belefér, de ha vízben csinálod, az nem odavaló.”
Kábé ilyen szempontjaim vannak, és ezeket megértették a lányok – ez nekem nagyon-nagyon jó.
A koncentrálás talány. Egy nő egyszerre több felé figyel. Ez női tulajdonság.
Láttam például a csajokon is, hogy száll felé a labda mérkőzés közben, és látom az arcán, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy ki hol ül a lelátón, milyen ruha van rajta, kivel beszélget, és még sorolhatnám… De a labdára nem figyel… Kiabálok neki: „Ági, a labda…!”, és akkor hirtelenjében bejött a képbe a labda. Akkor aztán koncentrált… A férfinél pedig, ha nincs figyelem, akkor vége van. És mi, férfiak alapvetően romantikusak vagyunk.
Csaba: Saci, mondtad, hogy fiúkkal edzel. Miben vagy te, nőiesebb? Szorgalmasabb vagy, kitartó esetleg?
Tamás: Tehetségesebb…, ennyire egyszerű… A lényeg az, hogy érzed: mivel nő vagy, vannak olyan tulajdonságaid, amik például a fiúknak nincsenek.
Saci: Hát, egyébként úgy is szokták mondani, és én is érzem, hogy hiába egyéni sportág az öttusa, csapatként működünk együtt. Csakis így tudunk előre jutni. Nekünk azért nagyon jó, mert kitűnő a csapat, és én vagyok az összefogó, szóval, én vagyok az anyjuk. Arra panaszkodnak, hogy ha nem vagyok ott, akkor szétesnek, ha valamit rendezni kell vagy szervezni. Akkor bizony meghalnak. Hívnak engem, mert képtelenek megszervezni a dolgokat, nem tudják hogyan kell foglalni…, Szóval, tényleg én viszem az anyai szerepet. Én fogom össze a csapatot, én rendezem őket, mindenkinek segítek, szerintem lelki támaszuk is vagyok.
Csaba: Rájuk is szólsz, ha esetleg valamelyikük nem nagyon koncentrál vagy hasonló?
Saci: Jaj, hát persze! Szoktam, igen, igen… Eléggé nagy szám is van, úgyhogy…
Csaba: Tamás, a női vízilabdacsapatban hogyan zajlik ez? Az egy dolog, hogy a férfinek kell a vezérszerepben lennie. De nyilván ott is kialakulnak a nők között a szerepek… Ott is biztos van olyan, aki esetleg hangosabb?
Tamás: Természetesen, ezzel hál’ Istennek nem foglalkoztam. Én nem akartam a lelküket meggyógyítani. Nem akartam tanácsot adni, az élet nagyon bonyolult. Én elmondtam a csajoknak, hogy teljesen mindegy, melyik utat választod… Mindegyik nehéz lesz. A végén a gondolkodás van, tehát azt nem fogod és nem tudod elkerülni. Akármelyik úton indulsz el, minden út Rómába vezet. Róma pedig maga a gondolkodás. Tehát ez nemcsak filozófia, ez valójában így is van. Ezt próbáltam a lányoknak elmagyarázni. A vízilabdasportnak van két jó tulajdonsága: az egyik az, hogy nálunk mindig létezett hierarchia, de uszodai szinten is. A hierarchia nagyon-nagyon fontos, mert már gyerekkorban kialakítja az emberben azt, hogy hová tartozik, tehát a rangsort, és azt is tudja, ha mondjuk ő a 32., hogy ki a 30. Tehát, ha előzni akar, pontosan tudja, hogy kit kell lehagyni. Ez nagyon fontos – ez a nőknél is így van.
Csaba: Gondolom Saci, nálatok ez még jobban látszik, hiszen ott rangsor van?
Tamás: (Tamás folytatta) A hierarchia komplex értelmezés, nem elsősorban eredményt, tudást jelent, hanem személyiséget. A személyiség összetett fogalom, amiben persze egyszerű dolgok is vannak. Nem csak a gondolkodás, végzettség, olvasás, nyelvtudás vagy a szellemesség… Onnan van lefelé és felfelé is.
Ez az uszoda egyik tulajdonsága, a másik pedig az, hogy nincs olyan hazugság, ami előbb-utóbb ki ne derülne. Ezt mindenki tudja az uszodában, tisztában van vele, s féken is tartja az embereket.
A simlisséget kizárjuk. Talmi csillogással nem lehet eredményt elérni. Igazi értékekre van szükség, hogy idejekorán figyelmeztessenek arra, milyen hiányossággal rendelkezel. Természetesen ezt én is elmondom… Gyerekkoromban jelent meg például A Mester és Margarita, egyebek mellett. Ha valaki azt nem olvasta el, mi lenéztük. Vagy ha nem ment el megnézni egy Bertolucci filmet. Persze akkor még voltak filmek… Belegondolok, hogy mondjuk elmentünk egy Vajdát, Polanskit megnézni: Kés a vízben, Három ember egy csónakban…
A nők magukban kialakítják ezt a hierarchiát, és természetesen tisztában vannak a dolgokkal. De a konfliktusokban én nem veszek részt, én nem akarok közreműködni, nem akarok megoldást találni. Nem vagyok erőszakos. Abból indulok ki, hogy a világ úgy igazságos, hogy nem tud mindenki ugyanolyan jól vízilabdázni. Képzeld el azt a káoszt, ha mindenki jól vízilabdázna! Ha nyerni akarsz, akkor hallgass rám, ha nem hallgatsz rám, az se baj, nem fogunk összeveszni. Nem fogok fetrengeni a földön, kiabálni, szitkozódni. Nagyképű vagyok, nem illik hozzám. Ez így nagyon jó. A csajoknak sem könnyű. Ugyanaz, mint a férfiaknál, tehát a két nem ebben teljesen egyforma, elkerülhetetlen a gondolkodás.
Csaba: Nos, ha megvolt az edzés, felkészültünk, jön a verseny, a mérkőzés. A kimenetel azonban nem mindig az, hogy felkészültünk, aztán nyerünk… Szép lenne, de kudarcra, tűrésre is valamiért szükség van. Hogyan dolgozod fel a vereséget, érzel-e abban különbséget, ahogyan a lányok vagy fiúk állnak a kudarchoz?
Saci: Nem érzem magam annyira hisztisnek. A vívásnál nagyon látszik, hogy ha két fiú vív együtt, akkor ott tényleg van egy győztes, meg egy vesztes. A lányoknál pedig mindig van még valami hiszti is.
Én úgy vagyok a vívásban, hogy nem az adott embert nézem, hanem átlagban. 75%-ban megszúrom az ellenfelem, 25-tel kikapok – ez jó arány.
Nekem teljesen mindegy, ki van a maszk alatt, s talán egy kicsit férfiasabban gondolkodom, mert nagyon sok lánynál azt látom, hogy jaj, csak ő ne szúrjon meg, én meg úgy vagyok vele, hogy az is belefér.
A lányoknál személyesebb ez a dolog. Ez nagyon gyakran elviszi a versenyen őket. Egy fiú és én is úgy gondolkodom, hogy nekem mindegy ki van a maszk mögött. Lehet, hogy kikapok egy gyengébbtől, de egy erősebbet megszúrok, akkor átlagban ez így jónak tűnik.
Csaba: A kudarc tűrésére kérdeztem. Hogy dolgozod fel?
Saci: Régen rosszabbul éltem meg… De kell a kudarc ahhoz, hogy előre tudjunk lépni és fejlődjünk. Nagyon sokat tanultam ebben az időszakban, pláne most, a pandémia időszakában.
A negatív dolgokban a pozitív oldalt kezdtem látni. És éppen ez segített felállni, ez hozott ki a gödörből. Lassan rájövök, mi miért történt, és miért kellett pont így történnie.
Idén volt egy térdműtétem, utána kaptam egy trombózist. Vérröggel – olyan szinten voltam a földön két hónappal az olimpia előtt, hogy belegondolni is rossz. De megerősödtem. Sokat segített a családom és a csapat is, az edzőim is. És fel tudtam állni. Az életben sincs olyan, hogy csak felfelé megy az ember. A kudarctűrés nem is nemi jelleg, hanem egyén és típusfüggő. Ha építkezni akarunk, akkor jó, ha nem megyünk egyre lejjebb.
Csaba: Tamás, van-e különbség a női és a férfi vízilabdacsapatok kudarctűrésében, -feldolgozásában?
Tamás: Bevallom őszintén, nem érzékelem. Csak a saját tapasztalatomat tudom a csajoknak is elmondani, ugyanúgy, ahogy a férfiaknak is. Alapvetően a hívő lelkemből fakad az, hogy a kudarcot nem arra használom, hogy rinyáljak. Elsősorban üzenetként fogom fel. Az ember egyrészt mindent meg kell, hogy tegyen…, amit pedig csinál, azt a lehető legjobban tegye! Utána pedig fejtse meg az üzenetet. Ha ez a kettő párosul, akkor tovább tud majd lépni egy új tapasztalattal. Mert még a hülye is tanul a mások kárán. Illik a saját károdon is tanulni.
A sport kimerítette az utóbbi időben a lehetőségeit. A tehetség, a sok edzés, differenciált edzés, étkezés…, mindenféle van… Szellemi irányba fejlődik a sport, itt mese nincs. Olyan ez, mint amikor lódoktorként kimentem az ügető pályára. Ott sétáltak a lovak, és habitus alapján a győztest valamilyen szinten mindig föl lehet ismerni. Ezt a habitust kell kialakítani mindenkiben. Valamilyen szinten. Akkor egyben lesz a teste és a lelke, és abból lehet meríteni.
Csaba: Mentálisan van-e különbség? Például a tavalyi spanyol–magyar meccsen szakkommentátor voltál, és szakértőként is nyilatkoztál utána. Az elődöntőben a lányok kikaptak, majd a bronzmérkőzésen sikeresek voltak. Akkor azt fogalmaztad meg, hogy egyik pillanatról a másikra szétesett a csapat – lehet, hogy ez a női vízilabda bája.
Vannak bájai a női vízilabdának?
Tamás: Igen, vannak. Persze néha a hímsovinizmusom akaratlanul előjön. Főleg a női sportágakban veszem észre a jelenséget: minden rendben van, minden megy, és akkor hirtelen egy csaj fölnéz a nézőtérre, és látja például, hogy a pasija egy másik nővel beszélget. Na, akkor vége a mérkőzésnek… Számtalan ilyen eset van… A női lélek ilyen szempontból lényegesen törékenyebb. Mi, férfiak – ha mérkőzés közben azt látjuk, hogy a feleségünk vagy a barátnőnk mással kacérkodik – föl sem vesszük…
Persze majd otthon! Otthon számolunk. (Mosoly.)
Csaba: Saci nálatok, nőknél mennyivel hullámzóbb a teljesítmény?
Saci: Ez annyira igaz. Még verseny közben is tud az eszem másfele járni… Biztos, hogy egy férfi sportolónak csak a sport létezik, csak a sportra koncentrál, csak azt csinálja, amúgy se tud több felé figyelni. Nekem volt úgy, például futás közben, hogy végigvettem a másnapi tennivalóimat, azt, hogy kit kell felhívnom, hova kell mennem… Máshol járt a fejem. Egy nőnek kalandoznak a gondolatai. Annyi mindenre tudunk egyszerre koncentrálni.
Ám az összpontosításnak kulcsszerepe volt az olimpián. Azért is volt jó, hogy ennyi fiúval voltam körülvéve, hogy ne engedjek be külső gondolatokat, zajokat. Hiszen egy nő egyből komplikál, számol. Ott, a zárószámnál egy burkot próbáltam vonni magam köré. Semmit nem engedtem be… Se jót, se rosszat, csak magamra koncentráltam és a feladatomra. Egyik pillanatban hallottam, ahogy a lelátóról Martinek János szurkol nekem. Kivettem a hangját, ez már nem volt jó… Aztán láttam, hogy egy „kék” jön mellettem, az olasz lány. Akkor hányadik is lehetek? Aztán: „Úristen, nem szabad kombinálnom”, és visszazártam – szerencsére.
Csaba: Ez az, amit Tamás is mondott, hogy azért a sokfelé figyelésből adódhatnak nehézségek is. Tamás, sok olyan nővel találkoztál, aki elment szülni, és azután visszatért a vízilabdához? Megváltoznak? Mások lesznek?
Tamás: Erősek lesznek. Van egy felfutó fázis. Az ember úgy gondolná, hogy miután minden, ami a teremtés – mert a gyerek is egy teremtés – csak úgy jöhet létre, mint mondjuk a Borsos Miklósnak valamelyik szobra. Meglepő módon van egy felfutási rész, ami aztán hormonálisan is nagyon erős tartalmat ad a nőknek – boldogságot nyújt, aztán az élet utoléri, és utána kezdődik majd a hullámvölgy.
Csaba: Megváltozik a nő személyisége?
Tamás: Hát, én ezt nem tudom úgy nézni…
Csaba: Tehát a teljesítményre koncentrálsz. Mégis, jellemző-e a vízilabdában több gyermek után visszatérni, és továbbra is jól teljesíteni?
Tamás: Vízilabdáról van szó, egy marginális sportágról, ami ráadásul csapatsportág. A nők pontról-pontra tudják, mikor mit akarnak elérni a vízilabdával az elején, a közepén, majd jön az egyetem, Amerika. Aztán férjhez menni. A nő igazából… Kiteljesedik. Ezért, másodlagos lesz a sport.
Csaba: Nem tolják ki esetleg a gyermekvállalást?
Tamás: Épp aktuális, hisz a világ egyik legjobb játékosa, Keszthelyi Rita eldöntötte, hogy most anya lesz. Innentől már nem is olyan magától értetődő a dolog… Miután pontosan tudjuk biológiailag, hogy a két legérzékenyebb sejtünk a petesejt és az ondósejt. Valójában meg vagyunk mérgezve… Tehát, szó szerint mérgezve vagyunk, így aztán a petesejt sem, az ondósejt sem vezényszóra működik. Hiába van az a régi klasszikus elképzelés, hogy először karrier, aztán majd eljön ennek az ideje, meg annak az ideje… Orvosi nyelvre lefordítva a párzó képesség nem egyenlő a nemzőképességgel. Tehát, amikor már szeretnének babát, akkor ez nem biztos, hogy összejön. Családcentrikus vagyok, a nemzet sportolójaként mondhatom, hogy hazafi is vagyok. Nem tagadom… Ennek megfelelően pedig, igenis az én lelkemben természetes, hogy minden generációnak vállalnia kell a következő generáció felnevelését. Ez egy morális, Istentől kapott feladat. Teljesíteni kell! Ennek megfelelően azt gondolom, és a csajoknak is azt mondom, hogy igen, ha úgy gondolod… Legyen gyereked! Köztudomásúlag a szerelemgyerekek nagyon szépek… Mert én mondom, ha nekiáll egy nő cselezni, akkor sajnos kiszolgáltatott helyzetbe kerül…
Csaba: Saci, ezt most tőled kérdezem. Tamás azt mesélte, hogy amikor olimpiai ezüst- és bronzérmes volt, akkor úgy nézett ott a pódium legfelsőbb fokára, hogy egyszer onnan szeretne majd lenézni.
Tamás: Így van.
Csaba: Tamásnak persze egyszerű volt, közben nem kellett gyermeket szülnie… De Saci, neked eljön életed meghatározó élménye, az anyaság. Utána azonban visszatérhetsz. Visszatérsz?
Saci: Igen, már többen kérdezték az olimpia után is. „Bronzérem. És van feljebb?” Van feljebb, és ez akár maradhat is a cél. Most viszont érzem magamon, főleg így, hogy növekszik bennem a kis manó, hogy a család lesz az elsődleges, az öttusa pedig másodlagos. Kimarad egy év? Az sem baj, a családalapításra szeretnék koncentrálni. Van még két évem, és vissza tudok jönni, de ha nem, akkor sem leszek szomorú. Nekem ez a bronzérem felért egy arannyal, szóval akkor se leszek szomorú. Igaz, a páromnak is van egy önző gondolata, mivel ő mindig is szeretett volna nekem szurkolni egy olimpián. Két és fél éve vagyunk együtt, Japánra nagyon készült. Szeretett volna kijönni és szurkolni a haverokkal. Mondta, hogy Párizs is nagyon közel van, reméli addigra már lecseng a Covid-járvány, s jöhet drukkolni. Azonban tényleg az a legelső, hogy a család rendben legyen. Ha vissza tudok jönni, visszajövök, de ha jön a második baba, akkor meg jön… Én nem ódzkodom ettől.
Csaba: Hallottad a tanácsot! A legfontosabb az, hogy boldog anya legyél.
Azt gondolom, hogy nagyon tartalmas beszélgetést sikerült összehozni. Reggelig tudnám így folytatni… De átadom a szót Gyöngyinek!
Gyöngyi: Köszönöm szépen! A folyóiratunk december 22-én indul. Lényeges, hogy a ciklikusság elve szerint a négy évszakhoz kötötten jelenik meg napfordulókor, illetve napéjegyenlőségkor. A nő–férfi teljességről szól. Az első szám az idén jön ki. Itt ül mellettem a szerkesztő asszony. Arról beszéltem neki, hogy az első számban mindenképpen szeretném, ha a Faragó Tamás úrral készült beszélgetést közölhetnénk. Egyszer, nagyon régen láttam ugyanis egy interjút Önnel (Tamás felé fordulva), ami bennem nagyon mély nyomot hagyott. Pontosan arról beszélt, hogy tulajdonképpen más a lányokat, más a fiúkat edzeni. Egy vereségből bizonyára másként lehet a fiúkat kihozni, és másként a lányokat. Nem biztos, hogy a lányokat keményen „ostorozni” kell, ahogyan az sem, hogy a fiúkat dédelgetni, mert akkor esetleg a következő meccsen még nagyobb önbizalommal még nagyobb kudarcba fognak belezuhanni. A lányoknak pedig lehet, hogy kicsit finomabb hangvétellel kell segíteni felállni.
Tamás: A lányok szeretnek beszélni, a férfi nem… Ha beteg, ha lelki baja van, nem akarja megosztani. Ti, csajok imádtok beszélni, tehát itt az a nagy gáz, ha egy férfinak ezt végig kell hallgatni. Ezt a csoportterápiát mindig is folytattam, de úgy, hogy csajok, beszéljétek meg, majd utána találkozunk…
Gyöngyi: Igen, Ön nagyon sokat tud a női lélekről, annak működéséről. Nem szeretnék patetikusnak hangzani, de számomra akkora érték ez, hiszen az, hogy a nők valamit tudnak a fiúkról, azt gondolom, hogy jellemzőbb, mint fordítva – de az, hogy egy férfi tényleg ennyire ismeri a női lelket, és ennyire odafigyel, és ennyire próbálja a nőt nőként kezelni, ez számomra a siker kulcsa lehet sokkal átfogóbb értelemben is. Méltányolni azt, hogy egy nőnek más az idő- és a térérzékelése, más a logikája, más a világa – más a lénye –, de éppen ebben a másságban része, ugyanolyan része a valóságnak, mint ahogy a férfi. Ráadásul a férfi is bölcsebb, ha tud erről a logikáról, ha nyitott arra, hogy felfedezze és megismerje ezt a másik univerzumot. Saci viszont az a sportoló, aki a női identitásától nem elvonatkoztatva tud harcolni, versenyezni és győzni.
Azt gondolom, hogy ennek a beszélgetésnek éppen ez adta meg a lényegét.
Tamás: A nőkkel, tudod mi a probléma? Az, hogy a nők továbbra is a férfiaktól várják a megoldást… Ezt próbáld nekik elmondani, hogy függetlenül, megint visszatérünk az eredeti feltevésre. Nem akarok továbbmenni, ez egy komoly kérdés… Tudjuk, hogy identitásháború van. Tudjuk, hogy kulturális, nemi és nemzeti kérdések merülnek fel ebben az identitásháborúban, de alapvetően az identitás és a fogalmak háborúja is zajlik. Na, most képzeljétek, arra gondoltam, hogy van honismeret… És gyerekeim vannak, kitűnő tanulók, a két csaj Közgázra jár, a fiam az ELTÉ-n jogra, két nyelvvizsgájuk van, húsz évesek. Tehát tip-top gyerekek. Viszont egy könyvet nem olvastak még el! A sznobizmuson túl vagyok, mert én abból indulok ki, hogy a kultúra mégiscsak nagyon fontos. Tehát, nekem ott van egy könyvtár, a klasszikusok… És ez itt most tulajdonképpen éppen a fogalmak háborúja…, vagyis nem fogalmazásóra kell, sokkal inkább fogalomóra…. Mégpedig általános iskolában. Mert amíg olvastunk, főleg klasszikusokat, addig pontosan tudtuk, hogy mit jelentenek ezek a szavak, tehát azt, hogy nő, férfi, boldogság, hős, haza, gonosz… De miután az emberek nem olvasnak, így alapvetően a fogalmakat másként és máshonnan kapják. Főleg az internetről. Ezért az jutott eszembe, hogy milyen jó gondolat lenne, ha az általános iskolában nem fogalmazás-, hanem fogalomóra lenne, bár az is kéne, mert a gyerekek azért egyetemi végzettség ellenére sem tudnak magyarul – ez persze más kérdés –, a fogalmakkal nincsenek tisztában… S itt jön a nő szerepe, mert azt mondja nekem a lányom: „Apa, ez túlzás…!” Mert én azt mondtam: figyeljetek, csajok! Énnekem addig pasit ne hozzatok ide, amíg nincs olyan, aki olvasta az Anyegint!… Na, most ez azt jelenti, hogy soha nem hoznak egy pasit sem, tehát manapság nem lesz olyan férfi, aki olvasta az Anyegint, miközben az az egészben a döbbenetes, hogy én Szentpéterváron, az oroszoktól várom az európai kultúra megmentését, mert ott még létezik kultúra…