A női dimenzió - 2022/Nyár - II. évfolyam 2. szám
„Olykor magamat is irigylem…” (Gyémánt László)
A címben idézett félmondat egy kellemes, nyáresti beszélgetésen hangzott el Gyémánt Lászlótól, amikor szűk baráti körben 87. születésnapját ünnepeltük. Életének könnyed, mesélő kedvvel felelevenített fordulatai egy ponton a maguk természetességével simultak bele ebbe a 87 megélt évet nagyon is esszenciálisan összegző néhány szóba.
Derű. Felszabadult derű. És rátekintve erre a nyomasztó történelmi korszakokat magába foglaló pályaívre, kívánkozna hozzátenni, hogy „mindennek ellenére”. Azonban nem. Ebben a derűben nyoma nincs feszülésnek valami ellenében. Kizárólag folyamatos rácsodálkozás az élet gazdagságára. Pedig meghányta-vetette a sors. Neki viszont erre mintha mindig csak az lenne a válasza: – Jó, jó, csak hagyjatok élni, hagyjatok dolgozni.
Szenvedélyesen érdekli a létezés. Ahogyan kitárul előtte. És mindig kitárult, mindig kitárul. Ő pedig nem tett mást, mint erőszaktevés nélkül belépett az új lehetőségekbe, és festett és festett és fest a mai napig.
Nem mintha nem lettek volna konfliktusai. Mindjárt a Főiskolán az Építkezés című képével magára vonta a hivatalos kultúrpolitika figyelmét – nem éppen pozitív értelemben. Pedig csak azt festette meg – mondhatni ártatlanul –, amit átélt: a tartalmatlan díszletvilágot. Ettől az „ártatlanságtól” azután mindvégig tántoríthatatlan maradt, jóllehet nem kereste a konfrontációt. Amikor elhagyta az országot, az sem egy közönséges disszidálás volt. Hivatalosan utazott Kölnbe, ahol a képeit állították ki, majd onnan – mit sem sejtve arról, hogy előírást szeg – utazott tovább Hollandiába. Végül spontán annyi vétséget szedett össze, amivel már nem lett volna érdemes hazamennie. Megnyílt előtte a vasfüggöny, és ha már így alakult, élt a lehetőséggel. Magyarországról nézve hihetetlenül fordulatos élet kezdődött – kiállítások, kapcsolatok, barátok, nagy nevek –, olyan élmények testközelben, amiről itthon információt sem lehetett elérni. Közben egyre csak dolgozott, és nem voltak megélhetési gondjai, mert a képeit el tudta adni. Mi sem jellemzőbb azonban, minthogy ennek az otthon vágyva-vágyott létmódnak sem vált rabjává, ez sem kötötte, és a Képzőművészeti Főiskola katedrájának ígérete 12 év kaland után hazahozta. Vissza a szocializmusba.
Végül a katedrát nem kapta meg, de tanári vénáját kibontakoztatta az Óbudai Festőiskolában, amit maga alapított.
Ha megpróbálunk e belső szabadság eredendő okai után nyomozni, két dolog rendkívül feltűnő. Az egyik, hogy a legkorábbi évektől szívós és következetes tudatossággal felépített életművet láthatunk. Első kiállításához teljes érettségű ars poeticát fogalmazott meg, amit máig vállal, amin máig nem változtatna. Íme, egy mondat, ami egy élet festőművészi programjának elegendő:
„Részemről egy izmusoktól mentes, de sokarcú művészet alapkőletételét sürgetem, ahol nem a művész egyén »eredetisége« az értékmérő, hanem a kvalitás. Nincs szándékomban magamnak stílust teremteni, csupán közvetíteni azt, ami eszembe jut, így formai skálám terjedelmét mindenkor érdeklődési köröm határozza meg, a kifejezés létező és még ki nem talált lehetőségeit igyekszem maximálisan kihasználni.” Ugyanaz a görcsöktől mentes, tereket megnyitó belső szabadság, mint ami az egész életpályán végigvonul.
A másik egy komplexusok nélküli realitásérzék. A Dialóg és monológ című, Szabó Györggyel közösen írt könyvében például a következő olvasható:
„Ernst Fuchs a mai napig valaki, legutóbbi bécsi kiállításomat is ő nyitotta meg. Bizonyára azért, mert nem ismeri az egész magyar művészeti életet, engem tart a legjobb magyar festőnek, hát ez, istenem, mégiscsak jólesik! Akkor is, ha nem igaz.” (Budapest, 1995. 54. o.)
Realitásérzéke a tárgytól függetlenül, mindennel kapcsolatban, póztalanul, közvetlen egyszerűséggel működött és működik. Akkor is, ha önmagáról alkot véleményt. És az őt körülvevő könnyed derűnek sem látjuk egyéb okát: Gyémánt László soha nem akart más lenni, mint Gyémánt László. És ez maradéktalanul sikerült neki.
– Országh –
A legnagyobb tisztelettel ajánljuk az olvasónak Gyémánt László művészi hitvallásának alább olvasható teljes szövegét, és az életének néhány fontos fordulatáról vele folytatott beszélgetés felvételét.
Harmincegy évet töltöttem el a nekem rendelt életidőből. Sok tanulás és vizsga áll mögöttem, szereztem diplomát, barátokat és ellenségeket, túléltem örömöket és csalódásokat – sohasem unatkoztam. A mesterséget Dürertől, Holbeintól, Barcsaytól, Hincztől, de a legtöbbet Visky Balástól tanultam. Eszményképeim: Derkovits, Dali és Ernst Fuchs. Meggyőződésem, hogy a művészet nem a múzeumokban él, hanem a korban, amelyben születik. A múzeumok művészete a múlt esztétikai emlékkészlete. Az élő művészet eleven hatóanyag, történelemteremtő. A művészet mesterség, funkciója van – a kor vele szemben támasztott igényeit elégíti ki. Félreértés ne essék, mesterség alatt nem azt értem, hogy a művész munkája értékben azonos egy suszterével, csupán azt vitatom, hogy lehet valaki művész mesterségbeli felkészültség nélkül is. A művészet misztifikálása egybeesik az izmusok keletkezésével. Jellemzően illusztrálja ezt a megállapításomat az expresszionisták egyik kinyilatkoztatása, miszerint az expresszionista művész nem ábrázol, hanem kifejez! A művészet elvesztette a hitelét, és ebben az ügyes teoretikusok a bűnösök, akik furfangos észjárásukkal becsapták a jóhiszemű közönséget, míg a diettánsok „forradalmi eszméket” lobogtatva tülekedtek ingyen belépőjegyet követelve az „izmusok” pénztáránál. A civilizáció mechanikus mozgási formákat szab az egyén számára. Ezekhez az egyén vagy illeszkedik, vagy állandó összeütközésben van az őt körülvevő világgal, illetve a kapott impulzusoktól függően váltakoztatja magatartását. A technikai civilizáció gyors fejlődése új utakat nyitott, a világ dolgai megsokszorozódtak, a nagy felfedezések értékelése sem lehet egyértelmű (gondolok például az atomenergia felhasználásában rejlő lehetőségekre). Az egyén nem rendelkezik olyan érzékkel (ti. a logikáról is beigazolódott, hogy csak visszafelé igazol, előre következtetve csak a valószínűséget tudja mutatni), mely a bonyolult világban biztosan vezetné. Már az is szerencsés eset, ha egy valamely dolog logikai és pszichikai mérlegelése azonos eredményt szül.
Ezért korunk az őt reprezentálni hivatott művészetnek nem szabhat formai kötöttségeket! Részemről egy izmusoktól mentes, de sokarcú művészet alapkőletételét sürgetem, ahol nem a művész egyén „eredetisége” az értékmérő, hanem a kvalitás. Nincs szándékomban magamnak stílust teremteni, csupán közvetíteni azt, ami eszembe jut, így formai skálám terjedelmét mindenkor érdeklődési köröm határozza meg, a kifejezés létező és még ki nem talált lehetőségeit igyekszem maximálisan kihasználni. Azt a koreszményt keresem, melyben az összes ma élő ember hinni tud, nemzetiségre és osztályra való tekintet nélkül. Képeimet magyarázni, úgy érzem, nem rám tartozik, de elveim ismerete talán lehetővé teszi azok megértését. Ez a kiállítás első nyilvános bemutatkozásom a Közönség előtt – „számadás a tálentomról”, és talán az is érthető, hogy rövid önvallomásom végére azt írom, hogy tele vagyok szorongással…
Gyémánt László
Megjelent 1967. áprilisában a Mednyánszky-termi kiállítás kapcsán