A női dimenzió - - II. évfolyam 3. szám

„A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte.”

 (Madách Imre)

A fenti gondolat Madách Imre 1864-ben elhangzott akadémiai székfoglalójából egy idézet.[1]

S bár a dolog természeténél fogva, ez a részlet is védtelenné válik, a teljes szöveg kontextusától megfosztottságban, következésképp mindenkinek figyelmébe ajánlva eredeti formában és terjedelemben ezt a kordokumentumot, összességében csalódást okozhat az itt olvashatónál mélyértelműbb, átgondoltabb, érvényesebb értelmezhetőséghez fűzött remény.

Ugyanakkor ez az akár önkényesnek nevezhető kiemelés nagyon is alkalmas önmeghatározásunknak a közforgalomban elérhető, és a közgondolkodást uraló állásfoglalásoktól való megkülönböztetésére. Ez pedig azért fontos számunkra – a Kortárs Női Reflexiók Fóruma számára –, mert a motivációiban ugyan valós funkcionalitásból eredő feminizmust egyre inkább látjuk a politika haszontermékévé, s egyben a valós női problematikában semmitmondóvá válni, miközben nagyon is létezik társadalmi szintű, valós női problematika, mely súlyát tekintve lassan az emberiség létének megtartási problematikájává növi ki magát.

Másképpen fogalmazva, szerintünk a női létezésnek, avagy a nő létezésének társadalmi szintű megoldatlansága már magát az ember létezését veszélyezteti. Ennek a sokak számára bizonyára túldimenzionáltként értékelt kijelentésnek az értelmezéséhez nyújt jó kiindulási alapot Madách idézett akadémiai székfoglalója, illetve az abból kiragadott rövid idézet.

Némi teret engedve a szerző teljes szövegében megnyilvánuló koncepciónak, mindenképpen meg kell állapítani, hogy Madách a női nemhez egy „lovagias” alapállásból viszonyul. A kor halványuló nemesi értékrendje szerint nagylelkű, előzékeny, s legalább a verbalitás szintjén az „erő” érvényesítésének lehetőségéről önként lemondó – mint afféle hős lovag. Figyelmének horizontján azonban kívül reked az a tény, hogy beszéde az Akadémián hangzik el, kizárólag férfiak körében, vagyis egy férfiak által kisajátított kultúra csúcsszervében, arról a „nőről”, akiről ilyen módon ez a kultúra nem mint saját szerves részéről, hanem mint tárgyáról nyilatkozik. Ennek a „tárgynak” pedig nem teremtődik módja sem az elhangzó állítások mellett, sem azokkal szemben önmagát képviselnie – vagyis minden lovagiasság mellett az erő pozíciójának rendelődik alá.

Akkor és ott ez az érzékelhetőség ingerküszöbéig sem elérve oldódott egy önfeledt evidenciába, s csak a mából visszanézve, az azóta bekövetkezett értékrendi és társadalmi szerepváltozások következményeként válik látványossá. Mindenesetre itt Madách explicit verbis ismeri el a kultúra maszkulin birtoklásának tényét, amin belül kizárólagos érvényt feltételezve a férfi nőről való véleményalkotásának, szemben a fordított lehetőséggel, mely az adott gondolatvilágban fel sem merül. Mégis, ez a korszellem befolyását naivan magán viselő együgyűség az elkapkodott értékítélet helyett jobb, ha önvizsgálatra ösztönöz bennünket, saját korszellemünk, saját evidenciáink viszonylatában, melyek egy későbbi korból visszatekintve nyilván hasonlóan relativizálódnak. Éppen ezért érdemes vizsgálat tárgyává tenni azokat a gondolati-eszmei peremfeltételek, amelyek Madách korának szellemi mozgásaiban nem is feltétlen tudatossá vált evidenciákként, de meghatározóak voltak.

Először is, Madách székfoglalója egy reflexió a korabeli nőmozgalmakra. Magasan fentről tekint le beszéde tárgyára – a nőre –, ítéletet mond, teljes magabiztossággal. Különös, bár érthető, hogy mennyire nem érzékeli az éledő nőmozgalmak nagyon is valóságos motivációit a társadalmi viszonyok gyorsuló változásában, holott saját léthelyzete, saját világképe ugyanannak a változási folyamatnak a következménye. Abban a stabilnak és öröknek hitt világképben, amiben fogalmaz, s „örökérvényű” ítéletet alkot, röpke száz évvel előbb még bizonyosan nem így fogalmazott volna. Egyáltalán, az a templom – a tudomány temploma, az Akadémia – a vallásitól tökéletesen eltérő ismeretszervező módszertanával, ahol éppen beszédét tartja, csak az utóbbi időkben vívta ki létezésének kikerülhetetlenné vált elismertetésével a helyet a meglévő templomok között. Onnan nézve még lehetett gondolni a tudományra a teremtett renden belüli következményként, azonban ezzel lényegében észrevétlenül bekerült az ős-állandóságot feltételező keresztény szemléletbe egy apró mozzanat, méghozzá egy folyamatos gyarapodásra ítélt, és maga körül minden mást fokozatosan felemésztő mozzanat, a „fejlődés” gondolata. És íme, Madách már a fejlődési eszme tökéletes médiumaként áll a mélyen tisztelt akadémiai bizottság előtt, igazolandó hitét és kompetenciáját az új diszciplínában, a többi „teremtő géniuszhoz” emelkedvén, hite szerint vinni előrébb a világot.

Ezen a ponton indokolt kissé elidőznünk. Mert a harcos feministák szemüvegét magunkra aggatva, bizony indokolt a nők nevében vérig sértődnünk. – Hiszen itt a megelőző korok gondolkodását levetkőzni képtelen, zárványként visszamaradt férfi az, aki igyekszik alacsony rendűnek minősíteni azt a nőt, akit az erőszak férfijogú társadalmában rövid pórázon tartva, éppenséggel ő zárt el az értelmi kiteljesedés lehetőségétől.

Felvonulnak persze kifejezések mint „férfijogú/patriarchális társadalom”, mely kétségtelen jellemzője bizonyos történelmi koroknak, azonban az ilyen kifejezéseket az azokat kitermelő folyamatokból kiragadva értelmezni, netán férfi-nő ellentét élezésére használni, hosszú távon mindenképp értelmetlen és kontraproduktív vállalkozás. Ráadásul, igazságossági és jogi kérdéssé degradálva egy sokkal általánosabb és mélyrehatóbb problémát, éppen a valóságos megoldást lehetetleníti el. Ezért válik megkerülhetetlenné a kultúrán belül a „társadalmi mítosz” fogalmának, illetőleg ezen fogalom változásának értelmezése.

A társadalmi mítosz egy furcsa, időfüggő fogalom, ami egy kultúrában – annak aktív használata idején – egyáltalán nem azonosítódik mítoszként, sőt ez az a fogalom, ami az ember önértelmezésének leginkább valóságosnak gondolt keretét teszi ki. Nem nagyon messzire elkalandozva a történelemben, a középkor társadalmi mítosza a kereszténység által megfogalmazott „megváltás” volt.

Egy működő, avagy egy hatalmi struktúra által működtetni kívánt társadalmi konstrukció alapja mindenkor az a mítosz, amiben a társadalom tagjai a legáltalánosabban képesek saját életüket, megvalósítandó céljaikat értelmezni, vagyis az az egyébként mindig csak absztrakt formában megragadható tényező, ami cselekvésük motorja lehet. A középkorban egyrészt létezett egy tömegesen meglévő igény egy olyan transzcendens dimenzióra, melyen belül értelmezhetővé válhat az önmagában értelmezhetetlen immanens létezés, másrészt a kereszténység a Megváltó immanens manifesztációjával konkréttá nyilvánította a kapcsolatot a transzcendens és immanens dimenziók között, harmadrészt a Megváltónak tulajdonított kinyilatkoztatással konkréttá tette a kereszténységen keresztül az átjárás lehetőségét az értelmezhetetlen immanensből abba a transzcendensbe, amiben van esélye az immanensnek értelmet nyernie.

Ez a társadalmi mítosz, amit tehát az adott korban élő emberek nem mítoszként, hanem valóságukként éltek meg, megfelelő motorja volt a középkor társadalmának. Benne és általa tudták az emberek érteni és értelmezni önmagukat, s találtak okot cselekvéseikre.

Az újkorba átmenettel azonban egyre jelentősebb hányaduk kezdte mítosznak érzékelni azt, amit addig valóságnak gondolt, s egyre tömegesebbé vált az igény egy új mítoszra. (A jelenség társadalomlélektani, illetve hatalmi vonatkozásainak elemzésétől itt eltekintünk.) A maga természete szerint pedig a háttérben készülődve egyszer csak előtérbe lépett az új mítosz, mégpedig a tudomány.

A tudomány társadalmi mítoszában élve az embernek a tudomány, a természettudományos szemlélet tűnik valóságnak, és visszanézve a középkorra, a keresztény megváltástan immár mítosz. (Ennek megfelelően, a kereszténységből visszanézve, megvilágosodásunk támad a görög hitvilágot mítoszként látni.)

Amennyiben pillantást vetünk a tudomány-mítoszra, mely ma is aktuálisnak és érvényesnek tekintett, úgy látható, hogy abban továbbra is jelen van az embernek valamiféle magasabb rendűnek gondolt valósághoz kötődő önértelmezési kényszerképzete. A tudomány eredetileg ugyanúgy a transzcendens dimenzió elérésének rejtett motívumát tartalmazza, mint a keresztény dogmatika, csak ezt már nem külső megváltástól reméli, hanem önerőből, saját értelme, saját fejlődése által. Röviden összefoglalva, a tudomány az ember önmegváltási mítosza.

Világos, hogy az önmegváltás mítosza miféle aktivizáló erőt jelentett a XIX. sz. közepétől egészen a XX. sz. közepéig. Gondoljunk csak azokra a technikai és technológiai vívmányokra (gőzgép, elektromosság, atommag hasadás…), melyekkel mintha a végtelen lehetőségek kora nyílt volna rá az emberiségre. Általános az eufória, általános a figyelem fordulása a tudomány által feltárt szellemi terek felé. Sőt, 1864-ben Madách bizonyára még nagyrészt nem tudatosítva önmagában – hiszen bizonyosan megingathatatlan keresztényként fejtette ki oly magabiztos ítéletét a női nemről –, de a tudomány ígéreteinek médiumaként állt a nagyérdemű bizottság előtt, abban a reményben, hogy bebocsáttatik az emberiség végtelen fejlődésének kulcsát birtokló tudomány templomába.

Azonban e korlátlannak tűnő kitárulkozás egén a XX. sz. közepére súlyos felhők gyülekeztek. Méghozzá ezeknek a felhőknek létezett és létezik egy merőben szellemi és egy merőben anyagi összetevője. Anyagi értelemben az exponenciálisnak bizonyuló fejlődés maga kezdte el felrajzolni a Föld nevű bolygó saját mérete, saját tömege által meghatározott terjeszkedési határokat. S bár ez a merőben természeti akadály csak ideiglenesen állhatta útját az önképe szerint határtalan tudománynak, a másik, a szellem birodalmában megnyíló új front annál makacsabbnak bizonyult. Történt ugyanis, hogy a módszertanát komolyan vevő tudomány, fejlődési ívének egy törvényszerűen megjelenő pontján elkezdett önmagával is reflexív viszonyt kialakítani, s tudományos módszertannal tette vizsgálat tárgyává a tudományos módszertant. Amit pedig talált, az a mindaddig abszolútnak hitt viszonyítási pontjainak teljes elvesztése. A premisszák és a belőlük kiinduló logikai hurkok önmagukba záródóak, vagyis az eredményként kapott következtetési rendszerek a tudományban nem valamilyen abszolút rendszert írnak le, hanem egy bizonyos, abszolút igazolással nem rendelkező szemlélet következményei. Kissé gyakorlatibb megközelítésben ez annyit tesz, hogy a tudományból mint társadalmi mítoszból bizonyítottan hiányzik lényegi motivációs erőként az önmegváltás lehetősége. A tudomány mozoghat A-ból B-be, és kétségtelenül B lehet olyasmi, ahol az ember még soha nem járt, és ami ettől akár tagadhatatlanul érdekes is lehet, de ennél semmiképp sem több. A tudománynak a valósághoz való relációja egyszerűen nem tartalmazza semmilyen értelemben sem a valóságnak egy ismert immanens szintjéhez képest transzcendens elérési lehetőségét. Vagyis a tudomány az önmegváltásnak nem eszköze.

Fenti gondolatok csupán egyszerűsített és közérthető foglalata annak az eredménynek, amire a posztmodern jutott. A posztmodernben alkalmazott „dekonstrukció”, ami következetesen törekszik megmutatni minden fogalom értelmének konstrukció-függőségét, éppen azt igazolja, hogy az az Arisztotelésztől ívelő szemléleti alapállás, mely a kultúrában használatban lévő fogalomrendszernek abszolút értelmet tulajdonít, egy kellemetlen tévedés, mert a fogalmakat csupán maga az ember, a konstrukcióval termeli ki. A dekonstrukció pedig semmi egyéb, mint előzékeny segítség ennek a naiv hitnek a leleplezéséhez.

Innen visszanézve Madách székfoglalójára, a kortárs káprázatokon túljutva válik nyilvánvalóvá a máig is működő emancipációs törekvések naivitása és önértelmezési hiányossága. Ezek a törekvések a férfiakéval azonos lehetőségekre, azonos jogokra irányultak és irányulnak, tehát egy maszkulin meghatározottságú kultúra játékszabályainak megfelelést akarják igazolni, médiumként, önként alárendelődve a világ maszkulin értelmezésének, azt maguk fölött abszolútként elfogadva.

Ezzel összevetésben, Madách megfogalmazásában sem az a legproblematikusabb, ahogy a nőkről nyilatkozik. Hanem az, hogy a saját értékrendjével közeli viszonyt ki nem alakító női létezést annulálja. Szerinte, aki a tudomány abszolutizált templomában teljesít, az „az emberiség irányadó szellemei közé emelkedik”, aki viszont könnyűnek találtatik, az esetleg szükséges, de mindenképp csak járulékos útitárs.

Bármennyire következik ez a hozzáállás a korszellemből, bármennyire csak egy átmeneti kor jellegzetessége, mégiscsak van benne valami meglepő és elképesztő csőlátás. Mert ebben a szemléletben az emberi faj egyik fele kompetensként tűnik fel saját érzékelése és értelmezése szerint az emberi élet célfüggvényének meghatározására, a másik fele viszont – a nő – valósághoz való viszonya, mindaz, amiben a férfiétól oly eltérő módon keresi a helyét a világban, kirekesztődik a viszonyítási pontok közül, kirekesztődik az általános emberire vonatkoztathatóságból, s mint ilyen, nemcsak figyelmen kívül hagyható, hanem a szemléletétől meghatározott figyelem észlelési küszöbe alá kényszerül. Márpedig a természetes mintázatokban ilyen hangsúlytalan mellékszereplők nem fordulnak elő, sőt, valamilyen meghatározó funkcionalitás hiánya vagy elvesztése éppenséggel az eltűnés, a megsemmisülés záloga.

A nőmozgalmak katasztrofális tévedése éppen az, hogy jogaikat, létezési terük koordinációját nem saját, semmivel sem pótolható funkcionalitásukból eredeztetve keresik. Ez ma, a poszt-posztmodernben már könnyebben átlátható, mint Madách korában, lévén a tudományhoz fűzött transzcendens képzetek már anakronisztikusak. A tudomány földi aktivitásainak eredményeivel – a természetes ökoszisztémák kiszorítása mesterséges monokultúrákkal; a cselekvéstérben a spontaneitás kiszorítása a tervezettséggel – jól modellezi a teljes univerzumra kiterjeszteni kívánt kompetenciáit, melynek nem is oly messzi kifejletében felrémlik az ember-, a létezés elgépiesítése, önkényes, nem visszaigazolható eszméknek célszerűen alárendelve. Olyan egyenes út ez a virtualitásba, aminek mítoszát valóságként hinni már a transzhumanisták naivitása szükséges.

Különös paradoxon, hogy az a Madách, aki a maszkulin kultúra logikáját követve Michelangelot széklábat faragni vizionál, s akinek Ádámját csupán Évában megfogant gyermekének híre tart vissza az öngyilkosságtól, a nőben nem érzékel a tudományos inkompetencián túl mást, nem keresi benne a saját víziójában megjelenő virtualitás helyett azt az utat, ami az életbe vezet.

---

[1] Madách Imre: A nőről, különösen esztétikai szempontból. Székfoglaló értekezés az Akadémián, 1864. In: Madách Imre: Válogatott művek. Sajtó alá írta és rendezte: Sőtér István; sorozatszerkesztő: Szabolcsi Miklós. Szépirodalmi Kiadó, 1958.