A női dimenzió - - IV. évfolyam 1–4. szám

A Kortárs Női Reflexiók Fórumának művészeti projektjei kapcsán Bujáki László festőművésszel életének utolsó évében közeli viszonyba kerültünk, és módunk nyílt rálátni alkotói pályájára, művészi motivációira. Közel engedett magához, és közel került hozzánk festészetének tragikus vonásokat sem nélkülöző, poétikus jellege. Halála után fokozott igényünk megjeleníteni azt, amit életében oly kevesen láthattak.

E világra érkezésünk és távozásunk rejtély előttünk. A két végpont között lassan gyúl némi fény elménkben, ami bevilágít ezt-azt azon a zegzugos és tekervényes úton, amit bejárunk ezen a földön. A végpontokról azonban nem tudunk semmit. Vagy talán mégis vannak kivételek. És ők, a kivételek talán mégis tudnak valamit, csak el nem mondják, talán nem is mondhatják, mert talán szavakkal el sem mondható, és ha mégis elmondható lenne, akkor sem értenénk.

Laci bácsi – lassan oldódó és barátsággá mélyülő ismeretségünk után nekünk Laci bácsi marad – tudhatott valamit. Mert már első találkozásunkkor is készült el. Nem hivalkodóan, nem önsajnálattal, de finom jelzésekkel tudatta, hogy sokáig már nem marad. Nem marad, és ez valahogyan nincs is ellenére. És mikor megint találkoztunk, és megint, mindig volt egy halvány utalás. Mégis épp olyan készületlenül ért minket a hír, mint ahogyan ilyen hírre képtelenség készülni.

– És azok a körülmények. A dolgok különös egybeesése. Felfoghatatlan összerendeződés, ami már csak egyetlen eredményre vezethet. Mintha a csillagképek egy észlelhetőségen kívüli időtöredékben soha nem látott alakzattá rendeződnének össze, megengedve egy képzeleten kívüli eseményt. – Mert mi játszódhat le egy lélekben hosszú, gyötrelmekben és boldogságban megszenvedett évtizedek után, magát beleengedve egy megtántorodásba, kívülről látva egy asztal végzetes peremét?

– Titok. A legszemélyesebb belső titok.

József Attila és Latinovits Zoltán jutnak eszembe. És a szánalmas utókor, amint kitartó buzgalommal akarja belepréselni a maga földhözragadt kategóriáiba azt, ami a földtől elemelkedik.

– Most hát – Laci bácsi – elengedünk. Lám-lám, mindenben a Te dramaturgiád érvényesül. Mint egy konkrét alakzattá összerendeződő felhőjáték, a képeidből a legváratlanabb helyeken felbukkanó szemek, a festmény mélyrétegeiben láthatóvá teszik örökre eleven tekinteted. Átjutva a matéria gátlásainak falán, nincs több szemérem, ami ne engedné megnyilatkozni az általad teremtett szabadság új korszakát.