A női dimenzió - - V. évfolyam 1. szám

Az évkörnek ebben a megújulás misztériumába eső szakaszában igyekszünk rákapcsolódni a természet feltörő energiáira, és keressük a megújulás feltáruló lehetőségeit. Egyébként is korszakhatárt érzékelünk, még akkor is, ha az aktuális korszakhatár, amelyben járunk – és éppen ezért kilátni nem könnyű belőle –, nem feltétlen rövid lefutású, sokkal inkább hosszú vajúdást jelent, amit a késői utódok akár önmagában is korszakként értelmezhetnek.

Napjainkra elhomályosultak az 1900-as évek elejének a maihoz sok tekintetben hasonló korszakváltó motívumai, amikor a modernitásból a posztmodernbe irányuló átmenet első tünetei megjelentek. Az indusztrializálódásnak főként a művészeti/alkotói közösségekben jelentek meg az ellenreakciói. Kiterjedt irányzatokról lehet tudni, mint a Lebensreform-, a Wandervogel-, az Arts and Crafts mozgalom, de az ekkor induló nudizmus és naturizmus is az ipari társadalom elidegenedő folyamataival szemben kísérletezett a természetközelibb létezés, tisztább erkölcsiség lehetőségeivel.

Akkoriban a társadalom élesen két részre szakadt. A nagyobbik rész megőrizte a modernitás optimizmusát a tudomány és technológia fejlődésével kapcsolatban, a kisebbik rész érzékenyen reagálta le az ember saját létezésétől való elidegenedést, s ennek hangot is adott (lásd: Csontváry Kosztka Tivadar).

A nyugat-európai irodalomban ehhez a korszakhoz kötődik a tradicionalista irodalom megjelenése, amelyben egészen kimagasló intellektuális teljesítmények jöttek létre (lásd: René Guénon, Julius Evola, Hamvas Béla…). Oroszország, ez a Távol-Keletig nyúló hatalmas állam részben összefüggött a nyugati kultúrával, részben pedig − helyzetéből adódóan − mindig is sajátságos, külön úton járt. Iván Alekszejevics Bunyin ugyan ismerhette a tradicionalista szerzőket, hisz egy ideig Párizsban élt, s életművére bizonyosan hatottak a tradicionalisták, szemlélete mégis sajátságosan orosz maradt. A századelőn, az ipari átalakulás kezdetén tartó ország, a hagyományos, hierarchikus társadalomstruktúrájával nem annyira az elidegenedésre, mint inkább a vallás spirituális újraértelmezésének a szükségességére irányította az író figyelmét.

Ma ezek a mozgalmak kevéssé ismertek. Nem azért járt el felettük az idő, mert mindaz, amit valaha fölvetettek, ne lenne napjainkban is ugyanolyan érvényes és ugyanolyan aggasztó, hanem az ember mindennapi életében meghatározóvá váló ipar szemléletformáló hatása mellett kiszorultak a közvetlen problémamegoldásra alkalmas felvetések közül. A jelenben, amikor a XX. század elejénél összehasonlíthatatlanul nagyobb kihívás előtt állunk, amikor a technika és technológia az „ember” fogalom vonatkozásában meghatározó szerepbe kerülhet, semmi sem indokoltabb, mint újragondolni azt, amit a tradicionalisták egyszer már végiggondoltak, és az emberi testet gépekkel feldúló transzhumanistákkal szemben felmutatni a világot átható spiritualitást – amely nélkül az élet nem elgondolható.

Major Gyöngyi