A női dimenzió - - V. évfolyam 1. szám

Birinyi Józsefnek, a Csutorás Tábor alapítójának és vezetőjének gondolatai a jubileumi 40. évfordulójához közelítő Csutorás Nemzetközi Népzenei és Néptánc Táborról

Zeng a hegedű, kontra, száll a gyantapor az ajzott bőgő bélhúrokon. A legkisebb bőgős gyerek alig éri el a nagytestű hangszer nyakát, de a kedv óriássá teszi, felnyújtózik a csigafejig, az egekbe, és testet remegtető ritmusfolyammal támasztja a táncban surranó szoknyák suhogását, a deszkapadlón dübörgő legénylábak szaporázó aprózását. A sátor tetejéig rúgja a port apraja és nagyja az ország közepén, Örkényben, de ennél is magasabbra szökken egy hétig a jókedv a 40. Csutorás Népzenei Táborban.

Önző vagyok. Szeretem, ha úgy táncolnak, ahogy én fütyülök! Zenész apámtól tanultam, aki fáradhatatlan jókedvvel, múlatva az időt mulattatott, mint a mesékben, akár három éjjel, három nap. Vezették ujjait a húrokon az elődök sokszor megélt dalai. Ha kellett, százszor is szívvel húzta a hegedűt, pengette a citerát, átható hangon kiáltotta világba kedves dalát:

„El kell menni katonának messzire, itt kell hagyni a babámat, nincs kire…” – hasított a maroknyi zeneszerszám, a szájharmonika. Belefújta az otthon hagyott kedvest megéneklő bakadallamot. Ha ő játszott, egy személyben zengett zihálva néhány sípon az egész zenekar. Igazi szájorgona száz hangon, néhány rezgő réznyelvecske, de ráfújta, életre keltette a világháborús, doberdós dallamot.

 Volt kitől, volt miből meríteni. A családi „tiszta forrás” ízét érzem minden dalban, amit fél emberöltőn átadok. A KÓTA 55, a Táborfalvi Népzenei Műhely 50, a Csutorás Tábor 40 éves. Remélem, rám mér a teremtő még egyszer ennyit, mert sok dal van még a tarisznyámban, hátamra akasztott hangszereimben. Persze, mondják, hogy a zene éltet. Ebben bízhatok? „Fúvom a dalt…”, amíg lehet.

A Kárpát-medence értékei az ország közepén! Örömzene, örömtánc nekem a Csutorás Tábor, ahol már a tanítványaim tanítják tanítványaikat, ahol alig várjuk, hogy ismét egy húron pendüljünk a padkaporban, ahol összeölelkezünk a tábortűz sercegő, izzó ágai körül, ahol suhanó körtánccal fújtatjuk égi kovácsként az örök tüzet, a nagy, nagy tüzet. Majd parázs és hangszervarázs… Dünnyög a furulya, égig hasít az ének. Visszacseng Gustav Mahler intése: A tradíció nem a hamu őrzése, a tűz továbbadása! És tudjuk, féltjük, tartjuk a Móricz-novella Kodály által felrepített szállóigéjét: A tűznek nem szabad kialudni! A hanglétrákon másszuk meg az égig érő fákat, a felhők fölött összeéneklünk az égi karral.

Tessék, tessék! Próbálja meg! Csináld magad! A virtuális világból lépj a valóságba! Gazból flótát, nádból sípot, sárból csuprot, csak a jóknak szépen szóló körtemuzsikát, gyöngyből klárist, vesszőből kast, fából csábító dorombot, tuskóból madonnát… Csak kéz, ész, hit és szív kell hozzá!

Ráncos kéz vezeti a babamancsot. Családbarát teljes korolló csattog a kor-határtalan Csutorásban. Fiókák, derékhad és szépkorúak együtt a mesterségek, a zene, a tánc élménybe olvasztó kohójában. Életre kelnek a Kárpát-medence hagyományai az ország közepén, amelyeket a Csutorás Táborok hírnökei visznek haza és a világba. Büszke sebként ég belénk a kitörölhetetlen közös zenenyelv, zenegenetika. Hányan váltak ékesszólóvá, világraszóló Aranypávává a Csutorás Tehetségprogramban? A kultúra az emberiség folytonossága, a hagyomány a család, a közösség folytonossága.  Zenélek, táncolok, alkotok, tehát vagyok, és a tanítványokban leszek! Örökségünk a ma élményével jövőnk alapja.

A tanítványaink közül, ha csak egy magához öleli esténként a gyerekét és csutorásos dalt dúdol neki, azt mondom, már megérte!